Mosolyog a szeme, a szája, az arca minden szeglete, amikor találkozunk. – Krisztina vagyok, és mint látod, dundi – mondja a bemutatkozáskor.
– De nagyon csinos is ebben a remek farmerszerelésben – felelem elismerően, miközben alaposan megnézem a harmincas lányt. Szép a bőre – mint a teltkarcsúaknak általában –, gödröcskés az arca, sűrű barna haja jól illik a zöld szeméhez. – Olyan drámaian írtad le a leveledben a kövérséged okozta szenvedéseket, hogy rosszabbra számítottam – mondom őszintén, mire szomorkásan elmosolyodik.
– Volt olyan időszaka az életemnek, amikor meg akartam halni, mert egy ilyen gusztustalanul kövér lánynak élni sem érdemes…
A dagadt vele megy
– Születésem óta túlsúlyos vagyok – jelenti ki tárgyilagosan, míg a kapucsínónkat kavargatjuk a kellemes sárvári kávézóban. – Kövér az imádott nagymamám és az anyukám, valószínűleg örököltem a hajlamot. Amikor kicsi voltam, még nem zavart, mert a nagyi állandóan dicsért, az általános iskola alsó tagozatán pedig ajnároztak a szép énekhangom miatt. A szenvedések felsőben kezdődtek, amikor kinevettek a lányok, gúnyoltak a fiúk. Megjegyzések, grimaszok, összemosolygások, legyintések…! Ma is összeszorul a gyomrom az emlékektől. Közben jól tanultam, és akadt néhány barátnőm is. Mégis megutáltam magam. Undorodva tapogattam a vastag karomat, tokámat, hasamat. És a tornaórák! Kín volt levetkőzni, és halálosan megalázónak éreztem a rettenetes Margit néni kiabálását: „Krisztina, szedd a lábad, talán leolvad néhány kiló!” Hatodikos koromban megtetszett egy fiú, aki év elején került hozzánk. Eleinte sokat beszélgetett velem – valószínűleg azért, mert még nem találta a helyét –, majd eljött a kétnapos osztálykirándulás estéje, amikor a tábortűz körül játszottunk. „A gazda rétre megy, a gazda rétre megy…” Ugye, ismered? Amikor én kerültem sorra, és ki kellett találni, hogy minek nevezzenek, a srác érces hangon kiáltotta: „A dagadt vele megy…” A többiek lelkesen énekeltek vele. Belehaltam.
Malacka-pocóka
Krisztina kizárólag a nagymamájától kapott szeretetet és kalóriaszegény ebédeket.
– Anyunak nem volt szabad vegyértéke – mondja komolyan. – Nem haragszom rá, mert a mai eszemmel tudom, hogy minden energiáját leszívta a jóképű, de italos apám, aki a karcsú nőkre hajtott. Anyu reggel elment – egy nyomdában dolgozott –, este hazajött, és idegesen várta, hogy apám józanul vagy részegen tér-e haza. Ilyen élmények sok gyerek életét teszik keservessé, de az kevesekkel fordul elő, hogy az apjuk malackának-pocókának csúfolja őket. Engem idegenek előtt is „lemalacozott” az apám. Egyszer azt ordította a zokogó anyunak, hogy „a dagadt lányunk a kutyának se kell majd, egész életünkben a nyakunkon fog lógni!”.
Ez a gyilkos apai mondat megkeményítette Krisztinát. Tizenhárom éves lehetett, amikor döntött: elmegy otthonról. A szeretett osztályfőnöke (a könyörgésére) elintézte, hogy egy veszprémi középiskolába kerüljön, és kollégista legyen. Arról is egyedül döntött, hogy egy alföldi város óvónőképző főiskoláján folytatja a tanulmányait, ahová gond nélkül felvették a kitűnő érettségijével.
– A középiskola remek volt, akkoriban le is fogytam egy kicsit – meséli felélénkülve –, a főiskola kevésbé, mégis jót tett nekem, hogy alig-alig találkoztam a rettegett apámmal. Az viszont rossz döntés volt, hogy nem mertem óvónői állást vállalni a diplomázás után – féltem, hogy kinevetnek a szülők meg a gyerekek a kövérségem miatt –, és egy tanárom segítségével a városi önkormányzatnál helyezkedtem el.
Albérletben lakott, de nem élvezte az önállóságot. Rendületlenül irtózott az elnehezült testétől, de erről senkivel sem beszélt. Csak a hasonlóan terebélyes főnökasszonya érzékelte a nyomorúságát, aki gyakran mondogatta, hogy tornázzon, diétázzon, szórakozzon, hiszen vannak olyan férfiak, akiknek a teltkarcsú nők tetszenek. Krisztina nem hitt neki. A szabad idejét nyelvtanulással töltötte, közben kétségbe ejtette, hogy még soha nem járt férfival, és huszonhárom évesen szűz. Állandóan ezen tépelődött, ráadásul unta a gépies irodai munkát.
– Ma már nem értem az akkori önmagam – mondja rosszkedvűen –, azt pedig végképp nem, hogy huszonhat éves koromban miért ájultam el, amikor a húsz évvel idősebb Karcsi leszólított az utcán, és miért ájultam a karjába rögtön. Nem akartam észrevenni, hogy ugyanolyan kemény-lelketlen, mint apám. Nem részletezem a vele töltött évek szenvedéseit, de azt elmondom, hogy kiköltöztem a tanyájára, ahol látástól vakulásig dolgoztam a kertben meg az állatok körül. Cserébe durvaságot kaptam… Gúnyolt az alakom miatt, gúnyolt, mert neki kell megtanítani „a diplomás nagyságát” dolgozni. Ha néha-néha kedveskedett, mert szexre volt szüksége, tehénkének szólított. Akkoriban zabáltam. Az evés volt az egyetlen örömöm. Százkilósra dagadtam a százhetven centis magasságomhoz! Harmincegy éves koromig tartott ez az embertelen állapot, amikor Karcsi épp a születésnapom estéjén ocsmányul berúgott és megvert. A hajamnál fogva rángatott le a lépcsőn… No, ekkor felébredtem! Elhagyom az öreg inkvizítort – döntöttem. Fiatal vagyok, ha kövér is, és nem élhetek olyan megalázó életet, mint anyám. Miért tanultam, olvastam, nyelvvizsgáztam, és éltem tisztességesen, ha nekem is csak ez jut?
Az új élet
Krisztina fél éven át keresett óvónői állást Budapesten – sikertelenül –, majd egy barátnője tanácsára sorsfordító döntést hozott: ha itthon nem kell óvónőnek, akkor külföldön próbálkozik. Az imádott nagymamája is segítette, aki az összes dugipénzét neki adta, hogy ne egy fillér nélkül kezdjen új életet. – Egy határ közeli osztrák kisváros bűbájos vendéglőjében lettem pincér – meséli ragyogó mosollyal. – A tulajdonost nem zavarta a kövérségem, csak azt kérte, hogy legyek mindig ápolt, ráadásul nagyra értékelte a német–angol nyelvtudásomat. Három és fél évvel ezelőtt még Szentgotthárdról jártam át dolgozni a barátnőmmel, ma már lakást bérelek, és ott élek. Nagyon szerényen, de boldogan!
– Ausztriában sincs boldogsághormon a levegőben… – vetem közbe, mire nagyot nevet. – Megértem, hogy nem érted. Elmondom tehát, hogy a lelkem mélyén mindig arra vágytam, hogy énekes legyek, de a kövérségem miatt elképzelni sem mertem, hogy színpadra álljak. Ám abban tüneményes burgenlandi kisvárosban lehetőségem volt (van) arra, hogy a munkám végeztével ne otthon kuksoljak, hanem énekeljek a helyi énekkarban és a templom kórusában is. Remek közösségbe kerültem, ahol együtt dalolnak fiatalok, öregek, férfiak, nők, kövérek, soványak. Csodálatos. A zene gyógyítja a lelket, feltölt, és különb emberré tesz! Amikor már a sokadik szólót bízták rám – és mindenki gratulált –, kedvet kaptam a testem gyógyításához is. Életemben először bemerészkedtem egy konditerembe, ahol nem nevettek ki, hanem remek edzési tanácsokat adtak. Az eredményt láthatod: leolvadt rólam tizennyolc kiló. Nem lettem nádszál, de már nő vagyok!
– Itthon sem nevettek volna rajtad.
– Biztosan. Csakhogy akkor még malackának tartottam magam – erős ám az apai hatás! –, és nem volt erőm-merszem az első lépés megtételére.
– Mi, nők általában akkor „repülünk”, ha mellettünk van Ő…
– Ő velem egyidős, magyar származású fiatalember, aki a születése óta e városkában él. Egy helyi bankban dolgozik, és lelkes kórustag. István az egyik szereplésünk után hozzám lépett, és komolyan közölte: „te nagyon szerénynek látszol, tehát biztosan nem tudod, hogy csodaszép vagy, amikor énekelsz…” Megfordult velem a világ. Nekem még senki sem mondott ilyet! Ennek már két éve. Nem költöztünk össze, mert mindketten hívők vagyunk, de már tervezgetjük az esküvőt. És a tejszínhab a tortán az az „üzenet”, amellyel néhány hete lepett meg. „Kedvesem, ne fogyókúrázz tovább, nekem gömbölyűen tetszel!” Így mondta: göm-bö-lyűen…! Ugye, muzsikál ez a szó? Hallgatok rá. Hiszen már nem a divatnak, hanem a majdnem magabiztos önmagamnak meg neki akarok megfelelni – néz rám elégedetten, és a kávézót betölti a csilingelő nevetése.
