– Kefir – felelem naivan.
– Ez a nyúlkálás – javít ki Misi ragyogó arccal, és láthatólag boldog bizsergés járja attól át, hogy ő most nyúlkál, holott azt nem szabad. Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni – megírta ezt Janikovszky Éva, én mégis sokáig azt gondoltam, hogy ez az egészen kicsi gyerekekre nem érvényes. Erre tessék, az angyalian jó természetű, szuperaranyos kisfiam egyszer csak betöltötte a kettőt
(a terrible two-t, ahogy az angol mondja), és mintha csak olvasná a szakirodalmat, kétéves korára annak rendje és módja szerint rossz lett. A dackorszak beálltának első jele az volt, hogy Misi földhöz vágta a fogkefét.
Az egyik pillanatban fellépett a fellépőre, és kivette a fogkefét a fogkefetartóból, a következő pillanatban váratlanul felkiáltott:
– Nem érdekel a fogkefe! – és csatt, odavágta a fürdőszobapadlóhoz.
Tudni kell, hogy Misi amúgy szenvedélyesen szeret fogat mosni. Ez abban is megnyilvánul például, ahogy a „Gyertek haza, libuskáim” kezdetű felelgetős mondókát megjegyezte. „– Gyertek haza libuskáim! – Nem merünk. – Miért? – Félünk. – Mitől? – Farkastól! – Hol a farkas? – Bokorban. – Mit csinál? – Fogat mos.” Ez Misi verziója,
amihez tántoríthatatlanul ragaszkodik.
Azokban a boldog békeidőkben, amikor még nem a csúszdára homokot szóró, ádáz óvodások voltak a példaképei, hanem a tévémaci, Misi napjában 15-20-szor is fogat mosott. Legjobban gargalizálni szeretett. Az volt a technikája, hogy vizet töltött a fogmosópohárba, megitta, aztán gurgulázó hangot adott, és azt mondta, pö. Arra nem jött rá, vagy nem tudta kivitelezni, hogy a vizet nem lenyelni kell, hanem kiköpni. Azóta persze köpni is kiválóan megtanult, és úton-útonfélen boldogan köp. Például az étkezőasztalnál.
– Sajnos nem kérem – mondja angolokat megszégyenítő illedelmességgel, miután a tenyerébe köpte a félig megcsócsált krumplit. Aztán előzékenyen átnyújtja, megadva a félig megcsócsált krumplinak a fair sanszot, hogy valaki más esetleg megegye. Becsülöm benne, hogy még a legnagyobb rosszalkodás közepette sem feledkezik meg az alapvető udvariasságról.
– Ebből kérek – mutat rá aztán a csípős paprikára vagy a sörre, mert amiből nem kap, az persze sokkal jobban érdekli. A felfedezőkedve nem ismer határokat. Evés után Misi önállóan szalad ki kezet mosni. Szerencsére amióta kétéves is elmúlt, mindent kommentál, úgyhogy, ha nem megyünk utána, akkor is értesülünk az eseményekről, a megállapításaiból kikövetkeztethető, hogy éppen mit csinál.
– Szerintem nem finom a szappan – hallatszik Misi hangja a fürdőszobából. Legtöbbször borzongással vegyes ámulattal figyelem a kisfiam cselekedeteit, ahogy például fölmászik az asztalra meghúzkodni a macska farkát, majd miután a cica leugrik, egy halálugrással ő is leveti magát az asztalról a mélybe. De amikor a szemüvegemet próbálja leverni egy homokozólapáttal, vagy a várandós feleségem hasán kezd el ugrándozni, előfordul, hogy ráripakodok:
– Misi, kérsz egy maflást?
– Igen! – vágja rá ilyenkor lelkesen Misi, mert persze fogalma sincs róla, hogy mi az, de a felfedezőkedve nem ismer határokat.
