A hír: Már nem füttyögetnek a brit építkezéseken a munkások egy-egy arra járó vonzó nő után. A csend oka részben az, hogy törvény tiltja a tetszésnyilvánítás eme kifejezését, és megszegői bíróság elé kerülhetnek szexuális zaklatás címén. Tavaly két munkást felfüggesztett állásából munkáltatójuk, mert egy járókelő férfi panaszt tett, hogy fütyültek a feleségének.
Egyre jobban érzem azt, hogy beköt a rendszer, hogy a Nagy Testvér szeme és füle egyre több helyen ott van. Egyre több olyan dolog van, amibe beleszólnak. A privát szféránkba nyúlnak az adott törvénnyel. Nekem kicsit ez is ilyen. Ha egy férfinek zsigerileg bejön egy nő, megtörténik, hogy automatikusan kijön belőle a tetszésnyilvánítás reakciója. Wao, és fütty, azta, stb… És mivel eddig évezredek óta a férfi volt a kezdeményező (leszámítva azt a kevés matriarchális társadalmat, amik közül 3 most is megvan a világban), beleivódott, hogy kezdeményezzen is. No ez az, amit elkezdtek kiherélni.
Nem fognak füttyögni, de az ajtónál sem előreengedni, vagy a kabátunkat felsegíteni, vagy meghívni egy italra, vacsorára, egyáltalán szép lassan kezdeményezni sem fognak. Egy fiatal férfi ismerősöm erre azt mondta: „Tessék, itt van, emancipáció, ezt akartátok! De ezek után ne várjátok, hogy előreengedjünk benneteket az ajtóban!” Erre persze én elkezdtem mondani, hogy azért, mert egyenlően van jogunk a munkához, tanuláshoz, szabadsághoz, egyáltalán az élethez, ti még úriemberek maradhattok, és lehettek udvariasak! Mert attól nemcsak a nő érzi magát nőbbnek, de a férfi is férfibbnek.
Ám úgy látszik, hogy valahogy a dolgok együtt járnak. Tizennyolc éve voltam először Amerikában, és már akkor megdöbbentem, hogy ott mennyire nincs különbség a nemekhez való viszonyulásokban. Megérkezésem első estéjén elmentünk Manhattan egyik menő fekete klubjába táncolni, ahol fel is kért egy szexi fekete srác, majd közel egyórás közös táncolás után elment magának italért. Felháborodva mentem oda a magyar barátaimhoz, és mondtam nekik: jó nagy bunkót vonzottam be, mire elmondták, nem, nem, itt ez a szokás. Csak a közeli viszonyban levők hívják meg egymást, ha egy idegen hív meg, az már szinte bizalmaskodásnak számít. És igen, ott már 18 éve sem volt az ajtóban előreengedés vagy kabátfelsegítés. Már akkor lehetett olyan sztorikat hallani, hogy a munkahelyen ízesebben bókolót feljelentik zaklatásért. Sőt, lassan a bókolót is. Sőt – mint látjuk – a füttyögőt is.
Eszembe jut, milyen emlékeim vannak a füttyögésről. Nagy mellűként többször átéltem fiatal éveimben (tizenévek második és huszonévek első fele), hogy nemcsak hogy füttyögtek, de különféle megjegyzésekkel is tarkították a véleményüket a többnyire építőiparban (és csordában) együtt dolgozó férfiak. Volt, hogy szabályosan prédának éreztem magam, ahogy elhaladtam előttük, állva a különféle szaftos véleményeket, de olyan is volt, hogy jólesett, mert azt éltem meg, hogy vonzó nő vagyok, aki hatást gyakorol a másik nemre.
Néhány éve, éppen házassági válságom gödrében, ráadásul egy át nem aludt, szorongással töltött éjszaka után – minderről részletesebben a Tiszta szex című könyvemben írok – kiléptem az utcára, a sarkon építő munkások dolgoztak. Ahogy megláttak, felkiáltott az egyik: „Na nézd, már ezt is kifényezték ma reggel, megkapta a magáét!” Akkor nyugodtam meg: jaj de jó, nem látszik, mi zajlik bennem! Szóval ambivalens érzéseket hoztak föl bennem az ily módon kapott reakciók. A kérdés, vajon hogyan lehetne különbséget tenni az ártatlan és zsigeri reakcióból jövő füttyögések és a különféle ordenáré vagy személyeskedő megjegyzések között?
Ez a rendelkezés nekem kicsit olyan, mintha a fürdővízzel együtt kiöntenék a gyereket is. Így tényleg könnyen eljuthatunk oda, hogy egy bók is zaklatásnak számítson. Ráadásul úgy gondolom, hogy a felnőtt lét velejárója, hogy el tudjuk fogadni a különféle rólunk alkotott véleményeket. És hogy ha abban nincs agresszió, erőszak, akkor álljuk a sarat. Én mint megosztó személyiség (ezer helyről kaptam ezt vissza) igen sok mindent megéltem már az általam kiváltott reakciók kapcsán. És mindez kellett ahhoz, hogy ma már egyáltalán ne billentsen ki az egyensúlyomból az sem, ha hideget (jegeset) vagy (tűz)forrót kapok.
Megfigyeltem, hogy egyik végletet mindig egy másik követi. Az elmúlt évszázadokban (hogy Echnaton fáraóig ne menjek vissza) kialakult patriarchális rendszerekben, kultúrákban a nő a férfi tulajdona volt, amivel többnyire azt kezdett, amit akart. Saját férfiúi erejének tetemes része valójában az alárendelt nő erejéből volt. A nőn való mindennemű (fizikai, érzelmi, szellemi) erőszak alapvetően elfogadott volt. (Hogy ez mind a mai napig mennyire elterjedt, ajánlom egy régebbi írásomat). Egy ilyen végletre a másik véglet az, hogy valakit felfüggesszenek a munkájából, mert füttyög egy nő után. Ezen törvények után nem csoda, hogy fölmerül a férfiakban, hogy egyáltalán ki kezdeményezzen?
