A végtelenség áradt dalából, a szerelem teljessége, amely egyszerre káprázat és valóság, kaland és megnyugvás, önzés és önfeláldozás, testi vágy és lelki megtérés, szentség és örvény. Élte is, vagy csak énekelte? Beteljesítette, vagy csak vágyódott rá? A megvalósulás volt a lényeg számára, vagy az örök sóvárgás?
Anyja bárénekes, aki Edith születése után Konstantinápolyba szerződik, apja utcai artista, így a kislány hamar a nagymama gondozásába kerül – aki éppenséggel madame egy kuplerájban. Ott, az örömlányok között nevelkedik, és tekint rá a világra, míg egy szembetegség el nem veszi a látását. Éveken keresztül botorkál, közben buzgón imádkozik Szent Terézhez, és egyszer csak megtörténik a csoda: egyik nap arra ébred, hogy ismét lát. Hamarosan csatlakozik apjához, és az artistaszámok alatt énekléssel szórakoztatja a publikumot.
A szakadt verebecske
140 centi magas, rongyokban jár, otrombán viselkedik, valójában senki nem figyel rá. 16 éves, amikor egy „csillagszemű, 17 éves kifutófiú magáévá teszi egy kapualjban”. Akkor azt hiszi, ez a szerelem. A fiút soha többé nem látja, viszont gyerek születik az együttlétből, Marcella. „Olyan szépséges volt, mint egy angyalka, nem is erre a mocskos világra való. Talán ezért is szólította olyan korán magához az Úr” – emlékezett vissza évek múltán. Szakadtan, éhesen járja tovább az utcákat, remélve, hogy összekornyikál annyit, hogy megvacsorázhasson, amikor egy magas, elegáns, finom úr lép hozzá. Ő Louis Leplee, a legendás bártulajdonos, aki megígéri, hogy híres énekest csinál belőle. Három nap múlva már színpadra is állhat bárjában, a híres Gerny’s-ben. Tőle kapja a Piaf nevet, mert – szerinte – úgy néz ki, mint egy kis szakadt veréb (a piaf franciául verebet jelent – a szerk.). Ő tanítja meg énekelni, viselkedni, enni, ő segíti, hogy elinduljon a pályán, ő jelenti számára a támaszt, a gondoskodást, a biztonságot. Különösen intim, sok szóbeszédre alapot adó kapcsolat alakul ki a homoszexualitását vállaló mecénás – a Papa – és az egyre nagyobb hírnévre szert tevő énekesnő között, aminek egy tragédia vet véget. Egy reggelen Lepleet meggyilkolva találják otthonában. Edithet látták bemenni hozzá előző este, alibije nincs, a rendőrség őt gyanúsítja a gyilkossággal.
Hónapig folyik a nyomozás, ám bizonyíték hiányában ejtik a vádat a megrendült Piaf ellen. Valójában soha nem is derült ki, hogy mi is történt azon a lidérces éjszakán.
Aztán jönnek a srácok…
A második világháború alatt rendszeresen énekel a katonáknak, ’40-ben megismeri Jean Cocteau-t, aki ír számára egy darabot is. A negyvenes évek derekán a szárnyait bontogatja egy ifjú, átütően tehetséges sanzonénekes nemzedék, amelyik már Piafot tekinti példaképének, és a művésznő úgyszólván mindenféle szempontból kész istápolni őket. Odaadással támogatja a még ismeretlen Gilbert Becaud, Charles Aznavour indulását, ám a legnagyobb hatással egy olasz fickó van rá.
Nem sokkal a háború befejezése után keres egy fiatal énekest, aki néhány dallal felvezetné a műsorát a Blanche-ban. Valaki ajánlja, hogy hallgassa meg ezt az ambiciózus fiút. Megkérdezi, hajlandó-e elénekelni néhány számot a műsora előtt, természetesen nem ilyen rettenetes ruhában és ripacs módon. A fiú nyeglén válaszol, hogy előbb meghallgatja, és ha tehetségesnek találja, akkor lehet szó róla. Jó, mondja Edith, akkor figyeljen! Feláll a színpadra, és elkezd énekelni. A második számnál felugrik mellé a fiú, átöleli és megcsókolja. Úgy érzik, mintha áramütés érte volna őket… Hát így kezdődött az az önfeledt, boldogságos év, amit Edith Piaf és Yves Montand együtt töltenek. Hogy miért nem többet? Erre később így emlékszik: „Yves csodálatos fiú, zseniális művész, de még mindig kölyök volt… Jó volt vele lenni, jó volt tanítani, jó volt vele ágyba bújni, de tudtam, hogy nekem egy igazi férfira van szükségem. Nem akartam őt én magamhoz kötni. Nekem is éppen úgy fájt, de muszáj volt.”
A szerelem kiütéssel győz
Röviddel később amerikai turnéra hívják. New Yorkban a Waldorf Astoriában lakik, magányosnak érzi magát, nézi az ablakból a novemberi hóesést, amikor megcsörren a telefon. Egy akcentussal beszélő, félszeg férfi szól bele. Elmondja, hogy egy közös ismerőstől tudta meg a számát, ő is francia, ő is ott van New Yorkban, csak ő nem művész, ahhoz bizony nincs tehetsége, ezért kénytelen pofozkodással keresni a kenyerét. Nem tudnának esetleg este találkozni? Piafot izgatni kezdi, ki lehet ez a különös fickó, aki ennyire gátlásos és ennyire vakmerő egyszerre. Fél óra múlva Dempsey vendéglőjében találkoznak. Kiderül, ő Marcell Cerdan, aki az előző nap Readickot kiütve vált a világbajnoki cím első számú várományosává. Hajnalig sétálnak, mintha csak Párizsban lennének. Kiderül, hogy annyi, de annyi közös van bennük! Mind a ketten a legnagyobb nyomorból indultak és kapaszkodtak fel. Elbúcsúznak, de mire Piaf felér a szobába, már cseng a telefon. Cerdan hívja a szemközti fülkéből. Másnap egymáséi lesznek. „Akkor már tudtam, hogy Marcel az, akire egész életemben vártam. Ő az az ember, ő az a férfi, ő az a társ! Ő a nagy, igaz szerelem!” – újságolja Piaf barátnőjének, Marlene Dietrichnek. Visszatérve Párizsba a sajtó különös figyelme közepette folytatódik a lángoló kapcsolat, aminek van egy kis szépséghibája: Marcellnak ugyanis családja van. Felesége, akit Marie-nak hívnak, és három gyermeke. Casablancában élnek, ott van a férfi otthona, akinek esze ágában sincs elvágni ezt a köteléket. Sőt, Edith sem szeretné kiszakítani onnan szerelmét, tisztában van azzal, hogy a fanatikus harcos Marcell a lelke mélyén eredendően családapa, és azzal is, hogy ő alkalmatlan feleségnek, hogy elvesszen a mindennapok gyűrődéseiben, hogy igazi társ legyen. Neki csak a lángolás, a szerelem kell. Közben Marcell elhódítja a középsúlyú világbajnoki címet, ám megvédeni nem tudja, mert a LaMottával vívott meccs közben leszakad a bal válla. Azonnal visszavágót kér, meg is állapodnak, hogy New Yorkban lépnek ismét kötelek közé 1947. október 17-én. A világsztárrá vált Piafnak éppen akkor lesz koncertkörútja Amerikában, így New Yorkban találkozhatnak. Piaf ujja köré tekeri Amerikát, de egyszer csak féltékenységi roham jön rá: Marcell ne várjon holnapig, azonnal üljön repülőre és jöjjön ki hozzá, mert nem bírja nélküle. A férfi kisiet a repülőtérre, átíratja a jegyét a rögtön induló járatra. A gép lezuhan az Azori-szigetek fölött, és mindenki meghal, aki rajta van.
A végjáték
Ez a pillanat, ez a sokk végigkíséri egész életében. Nem bírja elviselni egyetlen szerelmének elvesztését, sem a bűntudatot, hogy az ő ostoba hisztije kényszerítette a gépre Marcellt. Rászokik az alkoholra és a morfiumra. Élete szétesik, menekül a magánytól – bárki karjaiba. 1952-ben összeházasodik régi barátjával, Jacques Pills sanzonénekessel, az esküvői tanúja Marlene Dietrich. Négy év múlva elválnak. Miközben művészete egyre
kiteljesedettebb, és egyre misztikusabb szférákig hatol, a teste egyre romlik, áttételes rákot állapítanak meg nála. Eltiltják a színpadról, ám ő hallani sem akar erről. 1962 tavaszán májzsugorral kerül kórházba, egy jóképű görög fiatalember kezdi látogatni. Azt állítja, kamaszkorától halálosan szerelmes Piafba. Ősszel, amikor kicsit felerősödik, össze is házasodik a húsz évvel fiatalabb férfival, Theo Sarapóval. Utolsó fellépésein az átütően tehetségtelen Theo dörmög mellette a pódiumon. Híres számuk A szerelem mire jó?. Végül 1963-ban alszik el békésen, a világtól félrevonultan. Utolsó napjaiban is Marcellhoz írt dalát dúdolgatta:
Összedőlhet fenn a magas ég / Leomolhat minden, ami ép / Egy a fontos, hogy te szeress / Minden más csak semmiség…
