Nincs jogunk megérinteni egy várandós nő hasát?

A hír: Sokaknak természetes, hogy ha várandós nőt látnak, szóba elegyedjenek vele, beszélgessenek az állapotáról, és akár megérintsék, megsimogassák a hasát. Van, aki örömmel fogadja a közeledést, többen viszont felszólaltak, mondván: az ő testrészük nem közkincs, hogy bárki hozzáérjen.

Winkler Nóra véleménye: Számos nagy, fontos, az életünket érintő érzésünk és állapotunk játszódik le bennünk, és hogy ebbéli érzéseinket kivel osztjuk meg, mi döntjük el. Írt a fiú/lány, aki tetszik nekünk, felvettek az egyetemre, megkaptuk álmaink állását, megjött egy jó laborlelet, összejött a baráti nyaralás. Az örömnek persze van letörölhetetlen jele, úgymint csillogó szem, optimista járás, esetleg önkéntelen ugrabugrálás, mosoly, nevetés, izgatottság. De ha titkolni akarnánk a kedvező fordulatot és semmiképpen sem adnánk oda az örömöt a négyes-hatos villamos teljes szerelvényének – rajtunk áll, pókerarccal is közlekedhetünk. És miközben az egyik legnagyobb csoda, hogy egy nő testében nőni, fejlődni kezd egy kisbaba, egy ponton túl ennek könnyen látható jelei vannak. A legintimebb dolog – két ember óriási öröme és közös története, meg persze a családé és a barátoké, és mégis közszemlére tétetik. Bármilyen hangulatú térben – lehet kellemetlenül szeles kora téli séta, fullasztó melegben sorban állás, feszült megbeszélés egy kávézóban, valahogy minden kicsit megváltozik, ha belép egy nő nagy, nagy kerek hassal. Önkéntelen mosolyok, odanézz!-ek és valami közös kedves aggódás, hogy elfér-e, jól áll-e, akar-e leülni, odadőlni, közelebb állni az ablakhoz. Szinte mindenkit megérint, az élet sima kis teendői között érezni szoktuk, hogy ez valami tényleg felfoghatatlan, magasabb rendű dolog, ami ebben az idegen, ismeretlen nőben éppen történik. És a kismamák többnyire szívesen fogadják ezt a szeretet és figyelemáradatot, még ha néha sok is nekik, alapvetően boldog érzés az örömöt megsokszorozódni látni.

Hogy egy adott régióban az emberek milyen fizikai közelséget tartanak természetesnek, nagy különbségek vannak. Egész másképp néz ki egy emberekkel teli tér Dániában, mint Törökországban, a neveltetés, szocializáció révén van, akinek elfogadhatatlan, ha egy méternél közelebb lépnek hozzá, máshol meg sértésszámba megy, ha nem ölelkezel össze hatodrendű haverjaiddal.

De a földrajzi igazságok mellett egyéni történetek is vannak, és míg Magyarországot inkább jellemzi a közelség természetessége, azért emberenként óriási különbségek mutatkoznak.
Így aztán ha egy kismama felbukkan a környezetünkben, bármekkora örömmel vennénk részt az örömében, semmiképp se menjünk közelebb hozzá, mint amennyire ő erre invitál. Igaz, hogy a hasa és benne a kisbabája kikerekedik közénk, attól még az az ő teste, ő hasa, ő babája. Biztosan jólesik, ha látja rajtunk a szimpatikus tekintetet, együttérző mosolygást, vagyis hogy egy pillanatra közös lesz velünk a sztorija, de attól még az az ő sztorija. Arra valószínűleg szívesen válaszol, hányadik hónapban jár, de például hogy fia vagy lánya lesz, szerintem túlmegy azon, amit egy ismeretlennek el kellene mondania. Nem biztos, hogy szeretné meghallgatni, kinek milyen volt a terhessége, és még ha érdekli is, rossz fordulatokat semmiképpen se osszunk meg vele. Nem kell megérinteni, pláne a hasát nem. Hacsak nem ad erre engedélyt, mondjuk egy anyjával utazó kislánynak, aki elkerekedett szemmel nézi, micsoda nagy is az a has. Egy husi kis gyerekkéz még teljesen más. De a felnőttek – mint másban, itt is – tartsák tiszteletben egymás határait.