A hír: A válás utáni gyászbulikra és az azt kísérő újszerű szolgáltatásokra világszerte egyre nagyobb igény van. Nem ritka, hogy a felek együtt vagy külön, de elbúcsúztatják a kapcsolatot úgy, hogy partit adnak vagy befizetnek egy utazásra. 
Soma véleménye: Na végre! Minden korban, időben és kultúrában tudták, hogy a rituálék, szertartások, beavatások mágikus, azaz teremtő, megteremtő jelentőséggel bírnak. A 21. századi ember túlzottan belesüppedt az anyagba, elvesztve a szellemivel való kapcsolatot. De mint minden, ez a korszak is kezd véget érni, és már itt vagyunk egy új korszak küszöbén, ami rengeteg új szokást hoz be (illetve régieket vissza). Az emberek elkezdenek, elkezdtek ráébredni arra, hogy nemcsak kívülre lehet gyúrni, belülre is, sőt van olyan, amikor a kettő egybeér. A rituálék, szertartások, beavatások külsődleges velejáróinak elvileg az a céljuk, hogy belső folyamatokat indítsanak el, illetve zárjanak le. Az ősi kultúrákban ilyen a kisfiúk, kislányok különféle felnőtté avatási szertartása, de ugyanezt a célt szolgálja egy keresztelő vagy egy esküvő is: vagyis egy korszak lezárását, és egy újnak a kezdetét. Épp ezért szoktam mondani: akik azt gondolják, hogy a házasság „csak egy papír”, abszolút tévednek.
Több szempontból örülök annak, hogy elkezdett divatba jönni a válási ceremónia, rendezvényszolgáltatás, partiszervezés – mindegy, hogy nevezzük. A hangsúly a szertartáson van, vagyis azon, hogy a beletett energia segítse a kapcsolat lezárását. Persze a kamugyűrű aprítása egy békafejes kalapáccsal erősen komikus és show-szerű, az viszont nagyszerű, hogy elkezdtek az emberek ráébredni arra, hogy ily módon akár meg is segíthetik a valós lelki folyamatokat és azok lezárását.
Emlékszem, tavaly meghívott egy barátnőm és az akkori pasija egy hatalmas házibulira, amit kifejezetten azért szerveztek, hogy bejelentsék a barátoknak: vége a kapcsolatuknak, szakítanak, és hogy még utoljára ünnepeljenek együtt. Akkor az volt az érzésem, hogy egy picit minket használnak föl arra, hogy a puszta jelenlétünkkel és tanúskodásunkkal segítsük őket az elhatározásukban. Mégis, ha az ember kimondta egy csomó barát előtt, hogy vége, utána már ciki visszatáncolni. Elég csak egyszer-kétszer nem tartani a szavunkat, már ránk süthetik a bélyeget: „á, ez az ember összevissza beszél, tök mindegy, mit mond, nem következetes”.
Egy válás, egy szakítás bizony nem rózsás menet, rengeteg fájdalmat fölhoz. Vannak, akik ebbe bele is ragadnak. Úgy gondolom, nagyon sok minden van, amit nem lehet lespórolni, megúszni, mert meg kell élni, keresztül kell égetni magunkon, de a felesleges szenvedést jó kerülni. Azaz érdemes mindenkinek megtalálnia azokat az eszközöket, módszereket, segítségnyújtásokat, amelyekkel az ember megkönnyíti az életét. És ha ez a mások által megszervezett cirádás válásmenet, akkor az. Mindenki találja meg azt, ami neki való. Egy nagyszerű hospice-os ismerősöm egy ideje már nemcsak a halál körüli gyászban segíti az elmenőket és családtagjaikat, de a válást átélők is járhatnak hozzá egyéni, vagy akár csoportterápiás munkára.
Én kiskorom óta imádom a szertartásokat, rituálékat, amiket magam találok ki és varázsolok be az életembe, hogy segítsem megteremteni magamnak azt, amiről úgy érzem, hogy a lelkem akarata. Az esküvőmet is én magam találtam ki, és szerveztem meg, igen egyéni és feledhetetlen esemény volt. Kiengedtem a fantáziámat, mertem megvágyni, megálmodni, és hol játékosan, hol artisztikusan, hol felemelően megvalósítani. Ha az emberek bátrabbak és kreatívabbak lennének, akkor nem szorulnának rá mások ötleteire. No de már az is nagyszerű, ha nyitottak vagyunk mindarra, ami inspirációt hozhat az életünkbe. Mindenből kikanalazhatjuk azt, ami jó lehet nekünk, még egy válásexpóból is.
