Elköltöztem az anyósom miatt!

Kedves Lilla!
33 éves vagyok. 2009-ben leköltöztem a páromhoz a Balatonra, ahol ő a nagyszüleivel, az anyukájával és annak a párjával élt együtt, egy házban. Bár ne tettem volna! Az elmúlt három évben az éltetett, hogy egyszer csak el fogunk költözni onnan, de hiába vártam. Végül hosszú vívódás után úgy döntöttem, visszatérek a szülővárosomba – egyedül. Sokat nyeltem a családtól, elegem lett az ármánykodásból, a megaláztatásokból, abból, hogy úgy kellett élnem az életemet, ahogy nekik tetszett. Sajnos a fiú nagyon befolyásolható, és az anyukája ezt jól ki is használta. Mi volt a baj? Például az, hogy papírvékonyak voltak a falak, s mivel az édesanyja pasija közölte, hogy ő nem akarja hallani a szeretkezésünket, volt olyan hónap, amikor nem szexeltünk, mert nem akartam, hogy hallják. Folyton az járt a fejemben, hogy bármikor benyithatnak. Sajnos pénzünk nem volt albérletre, meg tulajdonképpen a fiúnak tetszett a dolog, hogy kiszolgálja az anyukája, a nagymamája és én is… Ön szerint jól döntöttem, hogy eljöttem? Még mindig hiányzik.
Évi

Kedves Évi!

Megnyugtatom, jól döntött. Ha a fiúnak hiányzik, majd ön után jön. Már az is csoda, hogy ennyi mindenre képes volt azért, hogy megtartsa ezt a szerelmet. Most majd kiderül, hogy érdemes volt-e. Én hiszek abban, hogy akik összetartoznak, azok tűzön-vízen át megkeresik és meg is tartják egymást. Akkor is, ha manapság egy kicsit nehezítettek lettek a körülmények. A fiatalok keveset keresnek, nincs pénz albérletre, pláne lakásra. Az együttélés a szülőkkel pedig nem egészséges, de legalábbis individualizálódó világunkban egyre ritkábban működik. Különösen nem, ha valaki, mint az ön levele alapján vélhetően a partnere is, még a leváláson sincs túl. Márpedig a felnőtté válásnak ez az első lépcsőfoka, a párválasztás csak ezután következhet. A „kisfiúk” még alkalmatlanok arra a felelősségvállalásra, amit egy másik emberrel való együttélés jelent. Sok oka lehet ennek az „anyámasszony katonája” típusú viselkedésnek. Vannak „mamma” típusú anyák, akiktől valóban nem könnyű megszabadulni. Azt is el tudom képzelni, hogy a barátja – ahogy ön is írja – egyszerűen túl kényelmes ahhoz, hogy önálló életet éljen, szívesebben marad egyelőre a „mamahotelben”. Ebből persze az is következik, hogy ez a szerelem nem volt elég erős ahhoz, hogy kiszakítsa őt onnan. Abban is tökéletesen egyetértünk, hogy az anyósáék rendkívül tapintatlanok voltak az együttlakás során. A szexuális vágyat roppant módon tudja gátolni egyetlen megszégyenítés is, hát még a sorozatos megaláztatások. (Ezért utólag inkább nekik kellene szégyellniük magukat, nem önnek.) Három év sok idő, ha ennyi ideig frusztrálva voltak ezen a téren, elképzelhető, hogy örökre elillant a vágy önökből, és csak a rossz szájíz maradt utána. Akkor pedig nem érdemes tovább erőlködni. Fogja fel úgy, hogy talán nem véletlenül történt így. Ez volt a nagy próbatétel, és a szerelmük sajnos nem bírta ki. Azt ajánlom, minél előbb nyisson! Érezze jól magát ismét a barátai körében, és fogadja meg, hogy hasonló helyzetbe többé nem csúszik bele!