A hír: 48 évvel a válása után ismét összeházasodik egy New York-i pár. Mind a vőlegény, mind menyasszonya 85 éves. A két házasság közti közel fél évszázadot külön töltötték egymástól, nem csupán papíron váltak el 1964-ben. Első közös házasságuk amúgy nem volt túl rövid: 20 esztendőn át éltek együtt. Az azt követő 48 év alatt is tudtak egymásról négy gyerekük közvetítése révén, de csak egyetlenegyszer találkoztak, egy családtagjuk temetésén. A helyzet az idei év elején változott nagyot: a volt férj átgondolta életét, és megkérte telefonon volt neje kezét, aki igent mondott. Az esküvőn négy nemzedék gyűlik majd össze.
Karafiáth Orsolya véleménye: Olyan tizenkét-tizenhárom éves lehettem, a nagyszüleimmel nyaraltunk Berlinben. Nagyobb társasággal utaztunk, esténként mindig faggattam a mamát és a papát, meséljenek a velünk utazókról, főleg egy házaspárról, aki a legjobban izgatta a fantáziámat. A nő magas volt, vagy száznyolcvan, és feltűnően csinos, a pasi a válláig sem ért, és – tudom, nem szép ilyet mondani, de – ronda volt, mint az ördög öregapja. Sehogy nem értettem ezt a felállást, groteszk volt, ahogy egymást átkarolva sétálgattak, nem szerettem rájuk nézni. Hát még mikor kiderült, hogy nekik ez most épp a nászútjuk: a második. Mert bő tíz évvel azelőtt egyszer már elváltak, és ekkor házasodtak össze újra.
Már kislányként is bizarr volt nekem: hogy ugye a nő egyszer megbotlott, tévedett, majd sikeresen kimenekült a szituból, aztán tessék, évek múlva megint választ, és megint ugyanazt. Mintha nem jutna neki ezerszer különb a kissé komikus lovagjánál… A nagyszüleim megtiltották, hogy bármit kérdezzek a pártól, szóltak, hogy a barátnőmmel ne kuncogjunk, ne is sugdolózzunk, ha megjelennek az ebédnél, egyszóval viselkedjünk, mindenkinek szíve joga választani, és azt választani, akit akar, még ha a mi cizellált ízlésünknek nem is felel meg a férj.
„Én aztán, ha valakinek kiadom az útját – írtam az akkori naplómba – azzal többé szóba nem állok, fel is út, le is út.” Rémületesen könnyen ítélkezik egy kisgyerek. Mert aztán felnőttem, és bizony előfordult, hogy visszafogadtam valakit – akár hosszú különlét után is – és nem mindig bántam meg. Visszafogadtak engem is, pedig nem viselkedtem valami szépen az adott szituációban, megérdemeltem volna, hogy a barátom többé a színemet se akarja látni. Igaz, mi nem voltunk összeházasodva soha, mert nem rajongok a házasság intézményéért, de ha mindig lepapíroztuk volna a nagy összeborulásokat, az évek alatt, amik kitesznek már vagy két házasságnyi időt (csak a barátok válási átlagait figyelembe véve), akkor nekünk is meglehetne már a harmadik esküvőnk. Azt pedig simán el tudom képzelni, hogy egyszer, ha öreg leszek, felbukkan egy régi gavallérom, és újra elkezd udvarolni nekem.
Előtte talán még a régi fényemben pompázom majd, meglátja a ráncok mögött az egykori arcom, tudja az idegesítő hibáimat, de azt is tudja, hogy remekül lehet velem nosztalgiázni és nevetni. Eltöpreng, hogy elviseli-e újra, hogy hisztis vagyok és lusta, de úgy dönt majd, hogy igen, el, mert a sok jó tulajdonságom ellensúlyozza mindezt. És hopp, máris együtt vagyunk újra. Már mostanában látom, hogy bizonyos kor után milyen nehéz partnert, társat találni, már-már lehetetlen. Így hát még logikus is, hogy a régiben jobban bízunk, szívesebben bízzuk egy olyanra magunkat, akit a múltban legalábbis ismertünk. És ha a vonzalom újra feltámad, miért ne? A család persze morcoskodhat, főképp az örökség miatt, de ezzel majd ne törődjünk – elvégre egyetlen életünk van, és a magány bizony, főleg idősen, alaposan megrövidítheti azt…
Szerelem hetvenen túl
Szerelem gyász után
Miből tudod, hogy szerelmes vagy?
