Amikor hazaérkezését követően ide beszéltük meg a találkozót, szerintem ő sem gondolt arra, hogy valami elhagyatottabb helyet kellene keressünk a beszélgetéshez, mert belőle időközben idehaza sztár lett. Nem csupán nagyszerű versenyzésével, hanem félszeg mosolyával, izzó tekintetével, keresetlen egyszerűségével lopta be magát sokak szívébe. Mintha most szembesülne ezzel, amikor minden lépésnél a szeretet ezernyi megnyilvánulásával találkozik: felismerik, integetnek neki, odajönnek hozzá, gratulálnak, ölelgetik, aláírást kérnek tőle. Így aztán az egyperces utat negyedóra alatt tesszük meg.
– Ha pár nappal korábban találkozunk itt, ránk se hederít senki, most viszont jönnek, veregetik a vállát. Mi változott, csak a körülmények, vagy az ember is? Több lett attól, hogy olimpiai aranyat nyert?
– Azt nem tudom, hogy több lettem-e, talán igen is, meg nem is, de az biztos, hogy boldogabb vagyok.
– Mit jelent, hogy igen is, meg nem is?
– Attól talán igen, hogy letettem az asztalra valamit. Felkerültem az olimpiai bajnokok listájára, pontosabban a magyar kardvívók listájára, ahol olyan emberek vannak, akik a bálványaim. És sikerült elérni azt a célt, illetve megvalósítani azt az álmot, amit kilencéves korom óta dédelgettem magamban. És attól nem, hogy ugyanaz a fickó maradtam, aki voltam korábban. Se jobb, se rosszabb, se érdekesebb, se izgalmasabb.
– Mi történt kilencéves korában?
– Elkezdtem vívni. Lehet, hogy akkor így, konkrétan nem fogalmazódott meg bennem az olimpia, lehet, hogy várni kellett ezzel még egy évet, de nyilvánvaló volt számomra, hogy a legjobb akarok lenni. Ez volt a célom, és én, azt hiszem, eléggé célratörő vagyok. Szinte mindenben.
– Örömet vagy beteljesülést jelent, ha eléri a célját? Sokszor csalódunk: jobbnak képzeljük, mint amit kapunk…
– Persze, de ebben most nem csalódtam. Sőt! Én mindig csak addig képzeltem el az egészet, amíg beviszem a döntő találatot, és a világ tetején érzem magamat. Nem foglalkoztam azzal, hogy ez mivel is jár – például hírnévvel. Csak most szembesülök vele, hogy találkozom a családdal, rokonokkal, szomszédokkal, barátokkal, ismeretlenekkel az utcán, olvasom az sms-eket, hogy ez sok embernek szerzett örömet. Hogy ez a győzelem nemcsak rólam szólt, nem arról van szó, hogy otthon egyedül babusgatom az aranyérmet, hanem sokan velem együtt átérzik, és sokunk közös élménye lett. Meg se tudom fogalmazni. Ez fantasztikus!
– Nagyon megkapott, amikor azt mondta, hogy a győzelem után először az édesanyját hívta fel telefonon…
– Ez természetes. Már csak azért is, mert őt ismerem legrégebbről…
| Névjegy
• 1990-ben született. |
– Természetes, de nekem az imponált, hogy merte is ilyen magától értetődően vállalni… Mások ilyenkor úgy fogalmaznak, hogy a szüleimet, vagy hogy a családot. Lehet, hogy nem is eshetett talán jól az édesapjának…
– Őt hívtam másodiknak. Úgy alakult, hogy nem együtt nézték a döntőt. Édesapám a szüleivel szurkolt együtt, édesanyám pedig egyedül szeretett volna otthon drukkolni nekem. De vele egyébként is egészen különleges a kapcsolatom. Erről nem tudok, és nem is akarok mást mondani.
– Isten ments’! Az őszinteség fokmérője szerintem, hogy miként is tudjuk a titkainkat megőrizni, és nem kifecsegni azokat…
– Én továbbra sem szeretnék mindenkinek megfelelni. Magamat szeretném adni, aki ezzel beéri, azoknak változatlanul nyitott maradok. Sajnos láttam már néhány embert, akik rossz irányt választottak…
– Miből lehet tudni, hogy melyik a jó irány?
– Jó kérdés… Az mindenesetre fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy honnan jöttük, milyen utat jártunk be, kik a barátaink, miben hiszünk…
– …de most majd ki fog nyílni ön előtt a világ! Új emberekkel ismerkedhet meg, más lehetőségek is feltárulkozhatnak… Ez jó is lehet!
– Várom is nagy érdeklődéssel! Jó lesz új területeket is megismerni az életből, de azokat a kapcsolatokat, azokat az embereket meg kell őrizni, akik akkor is mellettem voltak, segítettek, vagy akár csak elviseltek, amikor még nem jöttek a sikerek. Amikor talán csak egy álmodozó, különc srácnak számítottam.
– Mindig ennyire tudatos?
– Egy ennyire szenvedélyes embernek muszáj is! De szeretek tudatosnak lenni. Mostantól pedig már felelősségem is van. Nem tenghetek például csak úgy, céltalanul. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy példát mutassak, újabb célokat tűzzek ki magam elé.
– Például…?
– Éppen úgy folytatni az életet, a sportot, mint eddig. Jövőre Budapesten lesz a világbajnokság, ott méltón kell szerepelnem, ősszel folytatom a tanulást, harmadéves leszek az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán, és emellett jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakára, ahova felvettek. Szeptemberben kezdem. A kettőt egymással párhuzamosan végzem majd. Tehát nem nagy ügyekről van szó, csupán szeretném végezni a dolgomat és helytállni a mindennapokban.
– Soha nem is szerette volna elengedni magát?
– Nem. Nekem volt egy álmom, az izgatott, az vezérelt, azt akartam megvalósítani. Ez kizárt minden úgynevezett léhaságot.
– Mindenben maximalista?
– Kicsit… Pontosabban: nem is kicsit. Magamat illetően feltétlenül. Folytonosan a legtöbbet követelem magamtól, miközben tudom persze, hogy a szerencse is nagyon fontos tényező.
– Miben volt szerencséje?
– Hogy eljött hozzánk az iskolába Gerevich Gyuri bácsi, aki gyerekeket toborzott a Vasas vívószakosztályába. Annyira hatott rám az ő embersége, kedvessége, hogy azonnal jelentkeztem, és ez el is döntötte a továbbiakat.
– Pedig a vívás, legalábbis alapszinten, nem az a nagyon élvezetes sportág…
– Aki ráérez, annak az első pillanattól csodálatos. Logikus és elegáns. Nem csupán a testet, az izmokat mozgatja meg, hanem folytonos gondolkodásra késztet. Fejben is sakkozni kell, figyelni, hogy mit gondol a másik, és ezzel szemben én miként tudom érvényesíteni az akaratomat, és ehhez kell egy tökéletesen működő fizikum, amely végre is tudja hajtani az elképzelést.
– Milyen gyerek volt? Jó, rossz, barátkozó, visszahúzódó, csendes, hangos..?
– Nagyon mozgásigényes. Szinte hiperaktív. Ezért is örültek annyira a szüleim, amikor elkezdtem sportolni, hátha ez leköti az energiáimat. Egyébként inkább visszahúzódó voltam. Elvoltam a saját világomban. Csak keveseket engedtem be oda, ők lettek a barátaim, hozzájuk nagyon ragaszkodtam.
– Mi vonzotta a pszichológiához?
– Az igazság az, hogy régóta érdekel, de csak most mertem belevágni. Talán többet szeretnék megtudni az emberről, jobban megérteni, hogy mit miért csinálunk. Milyen érzelmek, gondolatok vezérlik cselekedeteinket. Hiszem, hogy kevesebb problémánk lenne a világgal és önmagunkkal, ha többet tudnánk, jobban megértenénk egymást és magunkat.
– Mit csinálna, ha most belépne az ajtón Sharon Stone?
– Irigykednék, hogy ilyen szép hölgyek jönnek ide maga miatt…
– Szeme se rebbenne?
– A kivételes teljesítményeket nagyon tisztelem, és kalapot emelek előttük. Stone előtt is, mert nagyszerű színésznő.
– Ön szerint tényleg ennyire fontos életünkben a teljesítmény?
– Ez személyiségfüggő. Számomra feltétlenül, lévén, hogy eredményorientált vagyok. Van egy értékrendem, és igyekszem annak megfelelni.
– Mit tart értéknek?
– A teljesítményt, a családot, az emberi kapcsolatokat. Aztán az igazságosságot…
– Mit szól, ha csal a bíró?
– Jó példa… Nem szeretem. Bár feltételezem, hogy csak tévedett…
– És ha a maga javára téved?
– Egy junior versenyen volt is ebből egy vitám. A zsűri azt mondta, hogy nem volt nálam találat, én pedig azt mondtam, hogy „de igen”, bizony eltalált. Persze hogy halálra sértődtek, hogy mit okoskodom, miért járatom le őket. A maguk szempontjából lehet, hogy igazuk is volt.
– Ma is bemondaná a találatot?
– Így talán nem. Inkább jelzem a döntés előtt. Nem szeretem a kellemetlen helyzeteket.
– Konfliktuskerülő?
– Nehéz velem vitatkozni vagy veszekedni. Nem megyek ilyen szituációkba…
– …de könyörgöm, a vívás nem más, mint folytonos provokált konfliktus…
– Az jó, hogy a sportban sok mindent kiélhet az ember. Az elemi agresszív ösztöneit is, és ott még erény is az, ami egyébként visszataszító lenne.
– Nehezen viseli a kudarcot?
– Nagyon. Hosszan emésztem magam utána, rágódom, de igazán nem tudom túltenni magamat rajta. Nyerni szeretek.
– Mit gondol, mi nagy nyereség az életben?
– A magunk útját járni.
– Nem fél, hogy ez az eltökéltség magányossá teheti?
– Nem, mert közben pontosan tudom, hogy létezhetnek fontosabb szempontok is, mint a céljaim megvalósítása. A családom például mindig fontosabb lesz a saját sportsikereimnél. Értük aggódom leginkább. Mesterem, Gyuri bácsi négy évvel ezelőtti halálát sem tudtam kiheverni. Nagyon szerettem, minden szempontból nagyon sokat kaptam tőle. Azóta is úgy érzem, hogy neki tartozom egy arannyal, és ezt most is így gondolom. Azóta érzem felnőttnek magamat, legalábbis a páston…
– És páston kívül?
– Időnként dolgozik bennem a kamasz. Imádok játszani bármit, olykor elragad a hév, mindenben nyerni akarok.
– Jó nyerni?
– Köszönöm, nagyon!
