Malek Andrea: “Semmiért nem adnám, amit átéltem”

– Kevés magyar színésznek sikerül külföldön is fölépítenie a karrierjét. Ön közéjük tartozik. Mi a titka?
– Prózai trükkök: megbízhatóság, kitartás, szorgalom… Unalmas ügyek.

– Én azért hozzátehetem: tehetség.
– Persze, de minden emberben van tehetség. Én talán nagyobb adagot kaptam a zenéből másoknál, de ebből következően nagyobb érzékenységet is. Ez művészként jó, egyébként néha nehéz.

– Ausztriában és Németországban is dolgozott. Mik a tapasztalatai a munka terén?
– Azt kell mondanom, hogy az osztrákok és a magyarok között sok a hasonlóság. A német precízséghez én túl improvizatív vagyok, de úgy is mondhatnánk, hogy lusta… Bécsben kipróbálhattam, milyen az úgynevezett „en suite” (sorozatos – a szerk.) musicaljátszás, minden este a színpadon, két és fél éven keresztül. Sokat tanultam, de ez a korszak véget ért.

– Merrefelé indult?
– A koncertszínpad, illetve a közönség felé. Amikor egy színdarabban játszom, olyan, mintha egyedül lennék egy szobában. Fontos dolgokat mondok el, mutathatok meg magamból, de amikor koncertezek, a nézők szemébe nézhetek, látom, ha ásít valaki, meg azt is, ha sír, nevet, velem énekel. Ez most jobban érdekel.

– Mit gondol, mi vár azokra a fiatalemberekre, akik a Voice nevű tehetségkutatóban most keresik az útjukat?
– Nagy részük már nem újonc ebben a szakmában. Szerintem meg kell tanulniuk kezelni azokat a művészi pályán oly gyakori, kiszolgáltatottságból adódó helyzeteket, ahol nem számít az ember… Kint sok ilyesmit átéltem.

– Bántották?
– A kollégák sosem. Az osztrákok és a németek is szeretik a temperamentumunkat, a hozzáállásunkat, a hozzáértésünket.

– Akkor mi volt a baj?
– A musicalipar arra épít, hogy mindenki pótolható, az előadásoknak menniük kell, akkor is, ha megbetegszel. Szorgos hangyákra van szükség, akik jól elrejtik az egyéniségüket. Beállítanak egy szintet, amit minden szereposztás meg tud csinálni. Isten ments, hogy megmondjam, szerintem ez másképp lenne jó.

– Itthon se mindenki szereti, ha valaki elmondja, hogy lenne másképp jó…
– Itthon szerencsére sok olyan barátom van, akikkel megyek, ha hívnak, és akik jönnek velem, ha én indulok.

– Kik ők?
– Ilyen Bőhm György dramaturg, rendező, Zöldi Gergely szövegíró, műfordító. Eljönnek a koncertjeimre, rajonganak, ha arra van szükségem, de kritikát is mondanak. Makány Márta. Teljesen kötetlenül jöttünk össze, magnetikus módon. Sziklaalapzatot jelentenek a szüleim is, akik mára elfogadták, hogy felnőtt ember vagyok, aki a saját útját járja.

– Lassan, de biztosan….
– Dédelgetett gyerekek voltunk a tesómmal, nehezen engedtek el. Most Léna lányomat kényeztetik. Késői unoka, kétéves, és rendesen fel van húzva – még nem találtuk meg, hol kell leállítani.

– Mennyi időt tölt Léna a nagyszüleivel?
– Amikor hazajövök, ő is jön velem. Nagyon anyás, és úgy látom, imád utazni. Van olyan, hogy valaki tényleg a karavánba születik. Cirkuszi gyerek, ez van.

– Hogyan osztja be az idejét Ausztria és Magyarország között?
– Sokat játszom, dolgozom Magyarországon is, de Ausztriában élek. Ott jár iskolába a két nagyfiam, ott a férjem, az a bázis. Csodálatosan megnyugtat, amikor elfáradok a házimunkában, bevásárolok, sütök-főzök. A nagyobbik fiamnak már van jogosítványa, ő visz el az üzletbe.

– Mekkorák a nagyok?
– A két fiú tizennégy és tizennyolc éves. Gábor, a nagyobbik műszaki érdeklődésű, az egyik legerősebb bécsi középiskolába jár. Pétert inkább a vendéglátás területe érdekli. Nyelveket, hotelmenedzsmentet tanul. De főznek is, például ők készítik a szomszédos óvodába az ebédet.

– Semmi muzsika?
– Dehogynem! A nagyobbik tíz éve dobol, a kisebbik a trombitát választotta. Már van közös munkánk is, a profik között is fegyelmezetten dolgoznak a koncerteken, nagyon élvezem a humorukat.

– Mennyit utazik?
– Rengeteget. Mégsem változtatok az életemen. Elértem azt a luxust, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és azokkal, akiket szeretek.

– Öccsével, Miklóssal konkurensek lettek.
– Igen érdekes szakmai helyzet, de mi szeretjük egymást, és vigyázunk egymásra, nem lesz testvérháború.

– Meglepte Miklós sikere?
– Nem. Tudtam, hogy mire képes.

– A tehetségkutató forgatásai miatt a Malek gyerekek és szüleik huzamosabb ideig egy földrajzi ponton helyezkednek el…
– Igen, ilyesmi csak karácsonykor fordult elő az utóbbi években. De a műsor kapcsán azt is el szerettem volna mondani, hogy kint tanultam meg igazán szurkolni a kollégáknak. Itthon ezt ritkábban éli meg az ember.

– Miért?
– Mert itthon valahogy a rivalizálás természetesebb. Két és fél évig ment kint a Wake Up! című darab. Hárman játszottuk ugyanazt a szerepet, sírtunk, amikor véget ért a közös munkánk. Megtanultam, hogy nem lehetünk egymás ellenségei, egy hajóban evezünk. A szeretet őrült erőt ad, ez a titka minden jó csapatnak.

– Jó lenne ezt itthon, a színházon túlra is kiterjeszteni.
– Jó, hogy most megmutathatom, én ezt hogyan látom.

– Kinek szurkol?
– Mindenkinek. A Voice zsűritagjaként szeretném elérni, hogy akik hozzám kerülnek, teljes emberként lépjenek tovább, célokkal, hogyan fognak megélni, miként találnak utat a közönséghez. Hiszek abban, akiket kiválasztok, jók. Annyira, hogy a későbbiekben a munkatársaim is lehetnek.

– Mire törekszik egyetlen női zsűritagként?
– Vigyázok rájuk, ahogy tőlem telik, de elkenni sem szeretném a dolgokat. A kitartóan, napról napra végzett munkában hiszek. El kell képzelnünk, amit akarunk, látnunk kell a céljainkat, és akkor sikerülni fog.

– Hogyan vigasztalja azokat, akiknek nem sikerül?
– Gabriel García Márquez szavaival: „Ne sírj, hogy vége lett, örülj, hogy megtörtént.” Azt már én teszem hozzá: itt megtettük a magunkét, megyünk tovább.

– Hiteles, önnek is többször fel kellett már állnia…
– Jó pár sorsot ismerek, amihez képest az enyém rigófütty. Nem nyugszom, időnként olyan, mintha keresném magamnak a bajt. Fogalmazzunk úgy, hogy mindent elkövetek a tanulás érdekében. Jó ez így, semmiért nem adnám, amit átéltem. Átélek.