Hol? Kinél?
Mint az életben olyan sokszor: mindenkinek igaza van! Maguknak igazuk van abban, hogy ha így tudják újraszervezendő életüket a lehető legjobban, legsimábban elképzelni, akkor a gyerekeknek is az lesz a jó, hogy szüleik kölcsönösen megnyugtató megoldást találtak, és kéthetenként „pihent” szülőt kapnak vissza. Igen, jól látja, hogy különösen szerencsés maguknál a helyzet, mind a megállapodás és a kölcsönös egyetértés miatt, mind pedig azért, mert a leírtakból az látszik, hogy ez a helyzet anyagilag sem okoz kezelhetetlen problémát. (Ez nagyon sok helyen nem így van, és az anyagi terhek az egyéb konfliktuslehetőségeket is kiélezik.) Kedves kollégám, Ranschburg tanár úr, aki már sajnos nincs köztünk, nagy híve volt az ilyen fajta megosztásnak a két szülő között. Nyilván abból is kiindulva, hogy így a gyerek számára az apa is és az anya is a körülményekhez képest „teljes mértékben” megmarad. Ami valóban nagyon fontos, hiszen a gyerek világképe anyával és apával – a mesebeli Holddal és Nappal – teljes és biztonságos.
Ugyanakkor igaza van apósának abban, hogy minél kisebb a gyerek, annál fontosabb számára az „állandó hely” is. Én magam részben osztom Ranschburg tanár úr felfogását, mégis sokszor tapasztaltam azt, hogy ha jól működik is ez a fajta megosztás, a gyerek számára megnyugtató tudat, hogy van egy „állandó” lakása, annak ellenére, hogy persze mind a két helyen van asztala, ágya, fogkeféje, pizsamája – szerencsés esetben szobája is. Biztos vagyok benne, hogy kislánya többször fogja igényelni magát, az apánál töltött hetekben is, mint nagyfiai. Akiknek persze szintén fog hiányozni – ahogy az apjuk is feltehetőleg majd a magánál töltött hetek során. Ezért is fontos a „rugalmasság” ezen a megoldáson belül is. Soha nem jó, nem célravezető ezekben a dolgokban sem a „megállapodások” merev betartása és betartatása. Változékony, emberi dolgokról van szó természetesen a gyerekek körül, és ezeket a viszonylatokat a mechanikus merevség mindig sértheti. Tegyük még hozzá a megosztás védelmében azt a sokszor tapasztalt jelenséget, hogy a kamaszkor közeledtével a gyerekek – „hálátlanul” – éppen azzal a szülővel fordulnak szembe, aki eddig időben és erőben „a legtöbb áldozatot” hozta értük (mert vele laktak), hiszen ő van a legközelebb hozzájuk, és a gyerekek ilyenkor elsősorban közvetlen környezetük ellen lázadnak. Ilyenkor, ha mód van rá, nemegyszer átköltöznek a másik szülőhöz, ahonnan aztán – nagyon gyakran – „csalódottan” visszaköltöznek, sok nyugtalanságot hozva a saját életükbe és szüleik életébe is. Ezt meg tudja előzni az ilyen megosztott „gondviselés”. Hogy működik ez másoknál? Természetesen van, ahol „jól” (valójában mindig csak „elég” jól), és van, ahol rosszul, mert a szülők ezen keresztül is megtalálják annak lehetőségét, hogy viszonyuk feszültségét kifejezzék, vagy éppenséggel a gyerek szenved, érzése szerint „elveszve” a két szülő között.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
