Schell Judit: “Mindig szerettem, ha sok gyerek vesz körül”

– Sokára tűnt fel, hogy nem viselsz sminket, mert az egész arcod él, mozog, ragyog. Egy nő akkor is ritkán lép utcára kendőzetlenül.
– Ha műsorvezető lennék, akinek az arca a védjegye, akkor itt a kávézóban is úgy kellene kinéznem, mint a képernyőn. Egy színésznőnek az arca a munkaeszköze, egyik nap így látják, a másik nap úgy. Nagy szerencse, mert nem vagyok hiú. Már a főiskolán megmondta Horvai tanár úr: „Nem kell neked Júliát játszani, jó lesz a dada is, a tehetség majd megszépít.” Persze szeretem magam nőiesnek látni, de az nem feltétlenül ugyanaz, mint a szép. Azt például jólesik hallani, hogy három gyerek után is tartom a formám.

– Mert az már nem adottság, hanem teljesítmény?
– Adottság is. De ha nem ilyen alkat volnék, akkor tennék érte, máskülönben igencsak behatárolnám magam a színpadon. Nálunk a nővérem volt a szép kislány, engem a sport érdekelt, a tánc, de annak sem az a része, hogy kikenhetem-fenhetem magam. Kifejezetten irritált a műköröm, a műszempilla, hogy a versenytáncos lányok fellépés előtt fújják egymást a barnítópisztollyal. A régi fotókat nézegetve talán nem ártott volna, ha kicsit jobban figyelek a külsőségekre…

– Az otthonról hozott dolgokra az ember vagy ráerősít, vagy rácáfol.
– Hétéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Megtanultak jó viszonyban maradni, a gyerekek és az unokák érdekében, tudnak együtt örülni, ünnepelni. Van egy nővérem, egy mostohabátyám és apám oldaláról egy öcsém. Amikor hazamegyek Debrecenbe, összeszedem a testvéreim gyerekeit a sajátjaim mellé, közösen csinálunk programokat. Azt nem tudom, hogy innen ered-e a nagycsaládos élet iránti vonzalmam, de az biztos, hogy mindig szerettem, ha sok gyerek vesz körül.

– A mi nemzedékünk nem feltétlenül mozaikcsaládra szocializálódott, mégis sokunk számára természetessé vált.
– Az első férjemmel nagyon fiatalok voltunk, csupán annyi kapcsolati tapasztalattal, hogy a mi szüleink is elváltak. Ha gyerek is van, akkor azt hiszem, sohasem lehet egy házasságot elég intelligensen lezárni. Lackó harmadéves főiskolás koromban érkezett. Mindenki megijedt, hogy most mi lesz, de én egy pillanatra sem éltem meg problémaként az érkezését. Olyan bölcs gyerek volt már egészen pici korában is, hogy inkább ő tett helyre engem. Hirtelen lett egy igazodási pont, én lettem Lackónak az anyukája, aki mellesleg a Színművészetire jár. Innentől kezdve ebből az anyukaattitűdből csináltam mindent. Harmadik év végén nagy pocakkal vizsgáztam Csehovból, a következő félévet kihagytam, de januártól már mentem vissza.

– Azt mondják, a Színművészetin előbb ízekre szednek, majd újból összeraknak.
– Az utolsó rostán meg is akartam futamodni. Abban az évben tartottak először egyhetes vizsgát, a harmadik napon éreztem, ez nekem sok. Felhívtam anyámat, hogy nem bírom tovább. Amíg kicsengett, hallom, ahogy a szomszédos fülkében valaki kétségbeesetten hajtogatja: „Elegem van az egészből. Ne is próbálj itt tartani.” Kinéztem, és ott állt Fekete Ernő, a későbbi osztálytársam. Akkor elnevettük magunkat, de még sokszor bőgtem éjszakánként a kollégiumban. A legtöbb osztálytársamnak érezhetően volt már valami köze a szakmához, hónapokat töltött gyakorlatokon színházaknál, bennfentesként mozgott. Ettől begörcsöltem. Ráadásul prózában kellett bizonyítani, amikor én a mozdulatok nyelvén tudtam kifejezni magam. Annak idején a tánc miatt mentem dráma tagozatos gimnáziumba, de még ott sem dőlt el, hogy színésznő leszek. A beszédtanárom mindjárt az elején közölte, hogy én úgyis a rúd mellett fogom végezni egy peepshow-ban. Minden tizenöt évesnek hasonló ívű jövőt jósolt. Lehetett a szavaiban valamiféle delejező, motiváló erő, mert mindannyian rácáfoltunk. Bár ki tudja, a pályámnak nincs még vége, nem kizárt, hogy egyszer a rúd mellett kötök ki.

– Addig is az a színésznő vagy, akinek nem kell bizonygatnia a tehetségét, úgyis mindenki tudja. Jászai Mari-díj, fesztiváldíjak, Csehov és Feydeau, művész- és közönségfilm… Emlékszel rá, melyik volt a siker első pillanata?
– Első év végén, a Madách-fesztiválon tudtam először feloldódni. A tanáraink nem tudták eldönteni, kié legyen Éva szerepe, Marozsán Erikáé vagy az enyém. Ránk bízták. Közösen próbáltunk, hol együtt beszéltünk, hol felváltva, végül a sors úgy hozta, hogy Erikának, talán a balerinamúltból, előjött a lumbágója. Elterült a földön, és csak nézte szegény, ahogy szerepelek. Egy disznóólban játszottuk a paradicsomi színt, kollégiumi párnákból szórtuk ki a tollat, kértünk a konyháról moslékot, úgy viselkedtünk, mint az állatok. Az abszurd szituációtól felszabadultam, először éreztem úgy, hogy én is tudhatok olyasmit, mint azok, akik ismerik a pesti színészeket. Sokáig azt hittem, azok a tehetségesek, akik lila ködben bolyonganak a főiskola folyosóján. Lassacskán átláttam a szitán, ha valakinek kell a körítés, legyen, de csakis a munka, az igazi erőfeszítés számít. Még akkor is, ha ettől unalmasabbnak látszom.

– Egy színésznő esetében kifejezetten izgalmas a sallangmentesség.
– Abban az időszakban, amikor mások drámai amplitúdóval éltek, nekem ott volt a gyerek. Az első fizetésem 18 ezer forint volt, az albérlet 35 ezer, ezt kellett megoldani. Minden megoldódott. Amikor a szüleim már nem tudtak segíteni, felhívott Horváth Ádám, nincs-e kedvem játszani a Szomszédokban. A Radnótiban rögtön olyan szakmai közegbe kerültem, amely eleve garantált egy minőséget. Az ismertség is jókor talált meg, nem útkereső pályakezdőként, amikor az ember ráharap mindenre és hajlamos megcsúszni. Végül megadatott a nagycsalád is. Zoli, a férjem (Schmied Zoltán színész) őszinte, tiszta ember. Kisfiunk, Boldizsár négyéves. Bori érkezése átrendezte kissé a családot. A nagyfiamat, aki Olaszországban tanult, hazahozta, a kutyusunkat, Ginát elvitte. Akkor veszítettük el, amikor megtudtam, hogy babát várok. Kilenc hónappal később, Gina napján megszületett Bori. Talán néhány kaland kimaradt, de a másik oldalon az élet becsületesen leszállított mindent.

Nézzétek meg a Schell Judit fotózásán készült videónkat is!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Egyszerű, környezetbarát csomagolások, kártyák Mit engedjek meg a gyereknek? Kamaszkori problémákra gyógyszeres kezelés? Vitray Tamás: „A régi televíziózás jobban hasonlított az élethez” Adventi receptek a sztárbloggertől Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!