“A párkapcsolat házasság nélkül egy ponton túl egymás sértegetése”

A hír: Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a családvédelmi törvény egyes, az öröklési szabályokkal, valamint a család fogalmával összefüggő rendelkezéseit, mert azokat diszkriminatívnak találta. Indoklása szerint a családjogi törvény túlságosan szűkre szabta a család fogalmát, amikor azt egy férfi és egy nő házasságára, az egyenesági rokoni kapcsolatra vagy családba befogadó gyámságra épülő kapcsolatrendszerként határozta meg. Továbbá kimondta azt is: az alaptörvényből nem következik, hogy az azonos célra irányuló, kölcsönös gondoskodáson alapuló, tartós érzelmi és gazdasági életközösségekre – például az egymás gyermekeiről gondoskodó és őket felnevelő élettársakra – ne vonatkozna ugyanúgy az állam intézményvédelmi kötelezettsége.

Soma véleménye: Egyre kevesebben szeretnék az elköteleződés hivatalos formáját választani, és mint mindennek, nyilván ennek is oka van. Véleményem szerint ezt egészen más alapokra kellene helyezni. Ha a serpenyő egyik oldalában az elköteleződés van, akkor a másik oldalon az autonómiának kellene lennie, vagyis tiszteletben tartani egymás önállóságát, szabadságigényét, ami egyáltalán nem azonos a nyitott házassággal. (Ehhez nem csak papíron kell felnőni.)

A házasság intézménye ennek az eldöntését jogilag megkönnyíti, hiszen a papírformával a felek már döntöttek arról, hogy életük, vagyonuk közös. (Ez a valóságban persze lehet egészen másként az érdekházasoknál, a külön élőknél, vagy az egymás mellett élő szingliknél.) Én egyetértek Bert Hellingerrel (a családállítás módszerének megalkotójával) abban, hogy „egy párkapcsolat egy ponton túl, házasság nélkül, egymás sértegetése”. Ezt kiegészíteném azzal, hogy a házasság vagy az egybekelést, összetartozást szimbolizáló rituálé, szertartás nélkül az. Ugyanis mindezek nélkül arról szól az együttlét, hogy „te most jó vagy, de lehet, hogy majd jön egy még jobb, úgyhogy nem köteleződöm el”.  A házasság egy olyan döntés, amiben minden szinten felvállalom a másikat, ország-világ, ember-Isten előtt kinyilvánítva a döntésemet. Bármi is történjen, az egybekelésem emlékeztet arra, hogy a másik ember a párom, a társam, vagy legalább is egykor így hittem. Van egy kiszögellési pont, amihez képest újra lehet gondolni a dolgokat. Hogy ez a döntés milyen neműek között történik, véleményem szerint magánügy, úgyhogy az azonos neműek házasodását tiltani véleményem szerint diszkrimináció.

Az, hogy az élettársak családnak számítanak-e, rengeteg verziót felhozó ingovány, ami adott esetben akár napról napra változhat.
Konkrétan most eszembe jutott az a baráti pár, akik hat éve vannak együtt (van egy két és fél éves kisfiuk is), és többször jött hozzám az asszonyka, hogy itt a vége, különköltözik. Harmadik viharuk volt, amit végigmozizhattam, ebből egyszer valóban volt egy anyukához való hazamenetel, de röviddel utána szintet lépett a kapcsolatuk, és azóta is együtt vannak. Na már most. Ha a törvény épp akkor vizsgálta volna őket, amikor a nő az anyjánál lakott, akkor épp egy szétesett család, vagyis már nem is család, hanem külön élő szülők voltak.
Egy együttéléses esetben olyan is lehet, hogy az egyik fél azt állítja: összetartoznak, a másik pedig (mert épp féltékeny vagy haragos) azt mondja: nem. Rengeteg olyan helyzet állhat elő, ami jogilag követhetetlen.
Akkor mitől család a család? Hogy együtt élnek? Végül is egy közös albérletben élő lakóközösség is lehet család. (Találkoztam már kommunákkal.) Ráadásul rengeteg olyan együtt lakó, de egymás mellett magányban élő, kívülről családnak tűnő szingli is létezik, akik nemcsak hogy kifelé, de még saját maguknak is azt hazudják, hogy családban élnek, holott csak egy fedél alatt laknak. (Nagyon sok ilyet láttam.) Bejegyzett élettársnak lenni már szinte házasság, de van benne egy kis lebegtetés, bizonytalanság. Meg tudom érteni. Látván a környezetemben levő rengeteg rossz házasságot, én magam is rettegtem attól, hogy kimondjam az igent, attól tartva, hogy egyáltalán nem lesz boldogító. (Hét és fél év után házasodtunk, a gyerekek négy és fél és hatévesek voltak.) No de hivatalosan is bejegyeztetni azt, ha élettársi viszonyban vagyunk, már jelent egyfajta felvállalást, gazdasági-jogi közösséget. Vagy legalábbis kellene. Épp ezért nem tartom korrektnek kizárni őket a törvényes örökösök rendjéből.

Az pedig magától értetődő kötelessége egy államnak, hogy a házasságot és a családot érintő intézményvédelmi kötelezettség semmilyen szinten nem eredményezheti a gyermekek hátrányos megkülönböztetését azon az alapon, hogy szüleik házasságban vagy más típusú életközösségben nevelik őket. Egy gyereknek semmi köze nincs a szülei döntéséhez, ez semmiben nem hozhat számára hátrányt.

Véleményem szerint a jogilag bejegyzett élettársi viszonynak a házassághoz hasonló következményekkel kellene bírnia. Azok pedig, akik egyikkel sem kívánnak élni, azoknak tiszteletben kell tartani azon döntését, hogy nem kívánnak a kapcsolaton belül az egyénre vonatkozó jogi következményekkel élni. Ezt viszont akkor az egyénnek is tudomásul kell venni.