„Tudod, már jó néhány évvel ezelőtt tudtuk, hogy a hegyi kápolnákban a fehér vakolat alatt, aminek első rétegét még a reformáció idején hordták fel, nagyon szép, élénk színű, nagyjából a XII. századból származó, mondjuk így, népi festmények vannak. Végre szereztünk pénzt és jó nevű olasz restaurátorokat fogadtunk fel. Az ellenőrzés során azt láttuk, hogy ahányszor csak mentünk a főnökömmel, heverésztek a napon, »lábujjukat mozgatták«, vagy éppen eszegettek-iszogattak, dalolgattak békésen, még véletlenül se láttuk őket soha dolgozni. Igaz, hogy amit megcsináltak, az kifogástalan volt, gyönyörűen jött elő a régi festmény teljes pompájában, semmi 
vakolat nem maradt rajta, benne, viszont nem is sérült meg. De ez mégis tűrhetetlen volt, legalábbis a mi, svájci, bázeli munkamorálunk szerint. (Azt is mondhatnám persze: svájci-német munkamorálunk szerint.) Summa summarum: megkerestük az egyik legjobb német restaurátorcéget, velük kötöttünk szerződést, innen hozattunk munkásokat. Itt minden tökéletes volt. A munkakezdés első percétől az utolsóig dolgoztak, megállás nélkül, szorgalmasan, rövid ebédszünettel. De mint kiderült, egy kis baj azért mégiscsak volt. Ez-az lejött a vakolattal a régi képekből. Amikor ezt jeleztük, meg akartak győzni bennünket, hogy ezt másképp nem is lehet csinálni, ennyi áldozat benne van a dologban, majd szépen fogják restaurálni. De nem tudtak meggyőzni. Visszahívtuk az olaszokat és tűrtük, hogy »pihenjenek«. Ők ezt így nevezték. Továbbra sem láttuk őket soha dolgozni, de sértetlenül kerültek elő a régi falfestmények.”
Ünnep
Ezt a történetet még a hatvanas években mesélte el nekem egyik barátom, aki akkor a bázeli múzeum grafikai részlegét igazgatta. (Kassák Lajos a bázeli múzeumot Európa ékszerének nevezte.) Az legősibb európai zsidó–keresztyén ünnep a hetedik nap. A sabbáth. A szombat. Sabbáth héberül pihenést jelent. Az Úr hat napon át teremti a világot és a hetedik napon megpihen. Visszatekint a teremtésre, és így szól: „Ímé, igen jó”. És a hetedik napon „megszűnik minden munkájától”, és megáldja és megszenteli ezt a napot. A pihenés, a megpihenés napját. (Sábath: pihenni – a sabbáth ebből az igéből származik.) Az ünnep a megállás, a megpihenés és a visszatekintés ideje – kellene, hogy legyen. A szemlélődésé. A tétlenségé. És nemcsak a múlt lezárása – hanem erőt merítés a jövőre, az előttünk álló küzdelmekre, feladatokra. Goethe szerint a tevékeny és termékeny élet egy különös kettős ritmusból tevődik össze. A befogadás és a létrehozás kettős ritmusából. A befogadás a nőiség jegyében áll. A létrehozás férfias, mondja ez az „önéletrajzi ember”. Olyan ez, mint az alvás és az ébrenlét kettős ritmusa vagy éppen a tél és a nyár váltakozása (a közbeiktatott átmenetekkel, ősszel és tavasszal).
Az ünnepek bekapcsolnak minket – be kellene, hogy kapcsoljanak minket – a természet, mondhatnám, a naprendszer nagy ritmusaiba. Ha hagyjuk. Ha hagynánk. És akkor talán jobban megértenénk saját magunkat és gyerekeinket is abban, hogy nem tudunk mindig egyenletesen („németesen”) teljesíteni, hanem az igazán fontos dolgokhoz akkor lesz érzékünk, és akár csak rövid ideig tartó, de intenzív türelmünk, ha a pihenésre is hagyunk időt magunknak. Ha van erőnk a pihenés körülményeit is megteremteni. Az ünnepét. Mert ehhez is erő kell. És elszánás. Barátom azt mesélte, hogy amikor már jobban megismerte ezeket az olaszokat, megtudta tőlük, amire addig nem is gondolt, hogy „szeretni kell a munkát ahhoz, hogy sikerüljön”. Ő addig a kötelességteljesítés „német” fegyelmében élt. Pihenés – ünnep – szeretet. Összetartoznak. Jót tenne nekünk és gyerekeinknek is, ha ezen néha el tudnánk gondolkozni. És az ünnep: figyelmeztetés. A világhoz, a természethez tartozol, nem vagy egyedül!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
