A hír: Decemberben egy indiai buszon megerőszakoltak egy 23 éves diáklányt, aki később belehalt sérüléseibe. Ez idáig egy bűnügyi hír lenne, ám a hír hatalmas felháborodást keltett szerte a világon. Az emberek tömegesen tüntettek az utcán, most pedig aláírásgyűjtés indult: férfiak és nők együtt követelnek egyenlő bánásmódot a nőknek. 
Karafiáth Orsolya véleménye: Az indiai társadalom hierarchikus és markánsan patriarchális jellegű, és ezen az sem változtatott, hogy a nők egyre inkább teret nyertek mind a tanulás, mind a munkavállalás terén. A férfiszempontú, gyökereiben macsó világban minden változás ellenére megmaradtak mellékszereplőnek. Második nemnek, nem egyenrangú félnek. A tragikus eset óta fény derült arra is, hogy nem ez az első hasonlóan brutális támadás (ezt nem is gondoltuk), és hogy a régebbi tragédiákat is követték kisebb megmozdulások. Amikor – nem sokkal ez előtt – bejárta a világsajtót a hír, hogy egy megerőszakolt indiai lány öngyilkos lett, már elég hangos volt a morajlás. Ám ez a rendkívüli kegyetlenséggel, megrázó hidegvérrel végrehajtott csoportos megerőszakolás és a nő (és vele szimbolikusan), a női nem megalázása „kellett” ahhoz, hogy a szokásokon, szinte törzsi alapokon nyugvó, betonbiztosnak tűnő rendszer beleremegjen. Hogy alapjaiban rázkódjék meg az egész építmény.
A statisztikák szerint a nők ellen elkövetett abúzusok száma nemhogy csökkent volna az utóbbi években, hanem éppen hogy meredeken (25 százalékkal) nőtt. Indiában különösen vérlázító volt az, ahogyan a (férfi!) politikusok, hangadók kommentálták ezeket az eseteket. A felelősséget áttolták az áldozatra, azt sugallva, a nők maguknak köszönhetik, ha megtámadják őket. „Miért néznek ki jól”, „miért használnak mobilt”, „miért nem ülnek otthon”, ott ugye nehezebb lecsapni rájuk… Most, hogy az indiai tüntetők tömege már a következő választás esélyeit is átrendezheti, egyből észbe kapnak – és ez nagyon szomorú.
Mi, európaiak azt hinnénk, ez minket nem érint. De nem gondolhatjuk ezt! Csak utalnék itt például a családon belüli erőszak körül fellángoló vitákra és arra, amikor egy bántalmazó például így védekezik: „Ne járt volna miniszoknyában…” Az viszont jó, hogy sok férfi vesz részt a megmozdulásokon – ez is mutatja, hogy valóban társadalmi méretű az ellenállás. Hogy a jó érzésű emberek felismerik: együtt vagyunk, nők és férfiak egymás mellett. Mert nem épülhet emberek közössége az erőszakra. Ahol a nőknek nincsenek jogai, ahol az egyik nem a háttérbe szorul, ahol bizonyos emberek tömegével büntetlenül azt lehet csinálni, amit valaki a fejébe vesz, ott fel kell lázadni. És a tömegnek igenis van ereje. Az indiai nők mellé kell állni – a közvélemény ezt is teszi. És meg kell vizsgálnunk a saját társadalmunkat is. Mert amíg tíz nőből héttel már előfordult, hogy bántalmazták fizikálisan, lelkileg vagy szexuálisan, amíg a nők kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfi társaik, és amíg a rendőrségnek nincsenek valós eszközei egy „csak” zaklató miatt, addig nem nyugodhatunk meg. Sokszor árnyalatnyi a különbség, de a lényeg ugyanaz.
„Nem feltétlenül a jóképű férfiak a leghűtlenebbek”
