Máté Krisztina: “Jó érzés, hogy mindenben számíthatok a férjemre”

– Nem unja még, hogy mindenki a szigorúságával nyaggatja évek óta?
– Édes istenem, hogyne unnám.

– Kíváncsiságból elolvastam néhány internetes fórumot. Nem fogja elhinni, de még mindig erről vitatkoznak.
– Én sokáig azt hittem, ezt a témát leginkább az újságírók feszegetik. Ezek szerint kellene fórumokat olvasnom? Valamit biztos nagyon elszúrtam, hogy ennyi idő után rólam még mindig a szigorú televíziós képe él sokakban. Sokszor, amikor először találkozom valakivel, meglepődik, és szóvá is teszi, hogy pozitívan csalódott, nem gondolta, hogy valójában derűs vagyok.

– Zavarja, hogy ennyire félreismerik?
– Már megszoktam. Abszolút nem zavar. Még mindig jobb, ha kellemesen csalódnak bennem. Ugyanakkor azok a műfajok, amelyekben dolgoztam, távolságtartást kívántak, és a bűnügyeket is komolyan kell venni. Nincs min mosolyogni, amikor komoly vagy szomorú dologról beszélek.

– Árulja már el végre, hogy valójában milyen ember!
– Azt hiszem, érzékeny, érzelmes nő vagyok, de nem bánom, hogy ez nem látszik. Sőt! Annak idején, a pályám elején mindent megtettem, hogy ne látsszon.

– Ha már a kameránál tartunk, milyen érzésekkel tért vissza a képernyőre? Három év kihagyás hosszú idő.
– Vegyes érzelmekkel. Amikor három évvel ezelőtt abbahagytam, lélekben is elengedtem a televíziózást. Lemondtam róla, és minden egyes nappal távolabb került tőlem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer még újra tévézni fogok.

– Nem volt szerelem?
– De. Az volt. Ma már inkább olyan, mint egy régi, jól bevált, működő házasság. Annak idején, amikor Stahl Judit abbahagyta a Tényeket, és megkérdezte tőle a férje, hogy „Judit, mostantól mit fogsz csinálni?”, zsigerből rávágta, hogy főzni. Ebből a párbeszédből lett az új Stahl Judit. András időnként megkérdezte tőlem ugyanezt. Soha nem tudtam rá rendesen válaszolni. Aztán jött a legjobb barátom, Kolosi Péter, az RTL Klub programigazgatója, hogy indítsuk újra a Forró nyomont az induló új csatornán, az RTL 2-n. Hazamentem, elmeséltem Andrásnak, hogy lenne ez a lehetőség, és ő azt mondta: „Három éve kérdezem tőled, mi mást akarsz csinálni, és nem tudsz rá válaszolni. Vedd végre tudomásul, hogy ezek szerint te egy tévés vagy. Tévézz!”… Így aztán Péterrel együtt végül rábeszéltek.

– Hogyan telt a képernyő nélküli három év?
– A rohanás mennyisége megmaradt, mégis minőségi volt a változás. Nem lett több szabadidőm, de tudtam csoportosítani a feladataimat, nem kellett az adásidőhöz igazodni, este nyolcig dolgozni. Úgy alakítottam a programjaimat, hogy valamelyik gyereket én tudjam vinni edzésre délutánonként. Fontos, hogy útközben nekem meséljék el, mi történt velük aznap, ne másnak.

– A régi-új műsorával való elfoglaltság nem megy a gyerekek rovására?
– Azt nem hagynám. Ez heti egyszeri műsor, amivel persze rengeteg háttérmunka van, de nem sokkal vagyok kevesebbet velük, mint eddig. És András is sokat segít. Jó érzés, hogy mindenben számíthatok rá.

– Azt mondta egyszer, jóval több gyereke van annál, mint amennyit valójában szült.
– Az igaz, hogy több tanítványommal is szoros, baráti a viszonyom, de azért a gyerekeim nem lehetnének, inkább húgaim, öcséim. A szerelmi ügyeiktől kezdve az anyagi helyzetükig sok mindent megosztanak velem. Én egy tanárommal, Vitray Tamással a mai napig nagyon szoros – remélem, mondhatom így –, baráti viszonyban vagyok, olyan, mintha a pótapám lenne. Így aztán egyszer én is mondhatom majd, hogy jóval több gyerekem van, mint amennyit valóban szültem.

– ilyennek képzelte a szülői szerepet?
– Nagyon nem… Szerintem a nőket senki nem készíti fel igazán arra, hogy az anyaság mivel jár. A manapság népszerű „ijesztgetős könyvek” lányregények ahhoz képest, amilyen helyzetekbe egy anya időnként kerül. Imádom őket, és menthetetlenül ellágyulok tőlük, de nem az az anyuka vagyok, aki rutinból a férje tányérján is felvágja a húst, és akinek bűntudata van, ha ki meri mondani, hogy időnként vágyik felnőtt társaságra is.

– Mit csinálnak?
– A nehéz pillanatokban? Mint minden anyukát, a végsőkig kiborítanak. Ádám nem is annyira, de az ötéves Anna pontosan tudja, hogyan kell ezt csinálni. Néha úgy érzem, élvezi, ha felhúz, sikerélmény neki. Próbálgatja a határait, és elég okos ahhoz, hogy mindig úgy talál el, ahogy a legjobban fáj. Valójában fogalmam sincs, kire ütött ez a gyerek. Azokon a reggeleken például, amikor tanítani megyek, még tíz perccel az indulás előtt is ott áll pizsamában, ahelyett hogy öltözne. És hiába mondom neki, hogy 130 diák vár rám, nem késhetek el, nem érdekli.

– A férje hogyan kezeli ezt?
– Engedékenyebben. Én azt mondom, hogy vigyük el egyszer pizsamában, többé biztosan nem csinálná a reggeli balhét, de ő inkább türelmesen megvárja, amíg átöltözik, vagy átöltözteti. Ezért aztán Anna újra és újra megcsinálja… De persze én is úgy érzem, nincs a világon még egy anya, aki úgy imádja a gyerekeit, mint én. Ha nem lett volna az a jó pár év, amikor együtt dolgoztunk Andrással, biztos választanom kellett volna, hogy tévézek vagy anyuka vagyok. Bár eleinte nem akartunk együtt műsort vezetni, de utólag azt kell hogy mondjam, nagyon kényelmes volt. Ennél nyugodtabban nem szülhettem volna. Egy „idegen” férfival nem tudtam volna megbeszélni, hogy amíg otthon pelenkázok, addig írja meg a híreket helyettem is.

– Jót tett a házasságának, hogy abbahagyták a közös tévés munkát?
– Ugye most nem arra az újságcikkre céloz, amelyikben az szerepelt, hogy ez mentette meg a házasságunkat? Mert írtak ilyet is, amiből annyi igaz, hogy azt gondolom, a közös munka rutinja hosszú távon rányomta volna a bélyegét a házasságunkra. De ez az idő nem jött el. Más a viszonyunk azóta, de akkor is jó volt, és most is az.

– Bensőségesebb?
– Még az is lehet.

– Andrással társasági emberek?
– Ha az társasági embert jelent, hogy szeretünk a barátainkkal találkozni, akkor igen. A barátaink régiek, a tévés létből adódó kapcsolatok közül a fontosak megmaradtak.

– Voltak nagy csalódásai?
– Az életemben? Voltak, mert naiv vagyok. András épp ma reggel mondta, hogy az a baj velem, hogy mindenkinek mindent elhiszek. Genetikailag zavar a hazugság. Olyannyira, hogy ha a gyerekeimnél érzek egy icipici füllentést, azonnal ugrok, mert nem tudom elviselni. Szinte az egész életünk a bizalomra épül. Bizalom az, hogy beviszem az óvodába a gyerekemet, és rábízom az óvónőire. Bízom az orvosban, hogy biztos jó gyógyszert ír fel.

– Ilyen értelemben gyakran visszaélnek a bizalmával?
– Igen, persze. A nagyobbik gyerekünket, Ádámot többször át kellett íratnunk másik óvodába. A pszichológusok szerint nem jó, ha egy gyerek életében többször van változás, mint kellene. A kisfiamat megerősítették a változások, mert az iskolában szárnyal. De ez véletlen. Vagy szerencse. Most másodikos. Mindentől függetlenül azt mondom, kerek az életünk, nem is lehetne kerekebb.

Máté Krisztina címlapfotózásán jártunk. Nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Családfenntartó asszonyok Ökoanyu: Tükröm, tükröm… Eszenyi Enikő: „Nekem még mindig van libidóm a Vígszínházhoz” Elmegy a szeretett óvó néni… Töltött finomságok Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!