Családi titok – időzített bomba

Cikkünk három vallomásában a személyiség alapjait érintő elhallgatásokról beszélnek az érintettek – elszenvedők és őrzők. Bizonyos tekintetben mindennapos történetek ezek. Ha nagyon megkapirgáljuk, szinte valamennyi család rejteget titkokat. Tehát az a közeg, ahol a biztonságérzetünk megalapozódik, ahol azt hisszük, a hátunkat nyugodtan nekivethetjük szeretteinkének. Többnyire így is van. Csak éppen van valahol egy láthatatlan lepellel letakart bútor, amit kerülgetni kell. Nem látjuk, csak érezzük, mert létezik ezekre a dimenziókra egy rejtett érzékszervünk.

„Nyolcéves lehettem, amikor valaki elmondta nekem, hogy az édesanyám zsidó. Nem emlékszem a körülményekre, arra viszont nagyon élesen, hogy akkor átszaladtam a lakáson az édesapámhoz, és feldúltan kérdeztem tőle: tudtad, hogy az anya zsidó? Mire ő nagyon kinevetett, nem értettem, miért nevet (rajtam vagy anyámon?), de rosszulesett – kezdi történetét az ötvenkét éves Erika. – A háború végén anyám egy karmelita zárdában vészelte át a német megszállást, egy meghalt keresztény kislány nevén. Anyai nagymamámat egy kárpitos bújtatta. Ez a nagyanyám Morvaországból származik, és az ottani rokonaim szinte valamennyien gázkamrában végezték. Csak a nagymamám és az egyik testvére élte túl a háborút – utóbbi végül Izraelben kötött ki.
Apám ágán katolikus és református volnék, de vallástalan – nem tanítottak imádkozni, lévén a szüleim ateisták. Talán ha valamelyik vallás hagyományait megtartottuk volna vagy a közösségéhez csatlakozunk, nem éreztem volna oly sokáig gyökértelennek magam. A családi vész és a múlt sem volt téma, legfeljebb úgy, hogy »háború volt – meghaltak a rokonok«. A nagymamám fogalmazott úgy, hogy »Hitler megölte« az ő családját. Ma már megértem őt: annyi év után sem voltak szavai a borzalmakra…
Érdekes módon mégis szinte egész életemre egyfajta kettősség volt jellemző, főleg a gyermekkoromra. Nem tartottuk a vallást, teljesen asszimilálódtunk, volt karácsony, disznóhús az asztalon – mégis, valahogy folyton zsidó gyerekek közt találtam magam. Egyszer a buszon mondtam valamit a zsidókról az egyik gyereknek, mire ő gyorsan körbenézett, és csendre intett: »erről nem lehet beszélni«. Nagyon rossz volt, hogy senki sem magyarázta meg, miért nem lehet erről beszélni, egyáltalán, igaz-e az, hogy erről hallgatni kell. Nem tudtam a zsidóság fogalmát értelmezni, csak volt egy szó, és mögötte a titok… Kamaszkoromban a holokausztról elolvastam minden fellelhető könyvet. Ez nagyon meghatározta az akkori véleményemet. Akkoriban úgy gondoltam, a zsidók mindent megérdemelnek a szenvedéseik fejében. A nagylányom ma erre azt mondja, hogy őt viszont idegesíti ez a »holokauszt-afterparti«, amelyben – emiatt – kiválasztottnak és többnek gondoljuk magunkat másoknál. Egy ideig nagyon sokat tépelődtem azon, hogy generációs szakadék áll-e a véleménykülönbség mögött, vagy nagyon másként gondolkodók voltak ily hatással a lányomra. Most, hogy már idősebb vagyok, letisztult bennem sok minden: magamat magyarnak érzem, akinek van egy ilyen származása. De a »zsidó« szó hallatán időnként összeszorul a gyomrom. És talán a vágyaimat is befolyásolja e későn megtudott titok. Egy faluközösségben élnék legszívesebben, ahol az emberek végzik az évkörhöz tartozó munkákat, tartják a szokásokat, ünnepeket, és tudják, kinek mi a dolga, honnan jött, hová tart. Mindenesetre a legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy az én családomban már ne legyenek titkok. A gyerekeim még kicsik voltak, amikor elmondtam, amit a nagymamájuktól hallottam a múltról és származásunkról. Így ez teljesen természetes számukra, ebbe nőttek fel, ebbe nőttek bele. És azt is természetesnek tartom, hogy a felnőtt lányom minderről önálló véleményt alakított ki.”

„Mintha belecsöppentem volna a világba”

„Tizenhat éves koromban tudtam meg, hogy örökbe fogadtak a szüleim – meséli a most huszonhat éves Gergő. – Addig ennek semmi jelét nem láttam. Akkor azért mondták el, mert ezt tanácsolta a gimnáziumi osztályfőnököm, szerinte nekem ezt meg kellett tudnom. Aznap este apa leültetett a kerek asztal mellé és elmondta, hogy másfél éves koromban örökbe fogadtak, és hogy az igazi anyukám, aki roma származású, engem a kórházban hagyott. Akkor annyit reagáltam csak: sejtettem. Ők sírtak, én pedig elsőre nem értettem, miért van ennek  jelentősége, és őket féltettem, hogy annyira megijedtek.
Aztán sokat töprengtem. Eszembe jutott, hogy olyan hároméves lehettem, amikor azon agyaltam, hogyan is kerültem én a szüleimhez. Olyan furcsa volt, mintha csak belecsöppentem volna a világba. Egyszer olyat is mondott anya, amikor megharagudott rám, hogy már nem is tudom, mit csináljon velem, aki megszült. Akkor nem is gondoltam erről semmit, csak utólag jutott eszembe. A második reakcióm a bejelentésre az volt, hogy megszöktem. Először csak a környéken vonatoztam, céltalanul. Lehet, hogy új életet akartam kezdeni? Talán kerestem az elhagyott biztonságérzetemet? Végül leszálltam, de nem mertem hazamenni, hanem föladtam magam a rendőrségen. Amikor értem jöttek, anya sírva átölelt, és apán is láttam az ijedtséget. Másodszor egy távoli városba mentem, és első dolgom volt jelentkezni a rendőrségen. Apa jött értem, lehetett már éjfél is. Hogy miért tettem ezt? Felborult a rendszer az életemben. És hát akartam tudni, hogy tényleg hiányzom-e, tényleg mindent megtennének-e értem.
Nem sokkal később elköltöztem otthonról, albérletbe, és rossz társaságba kerültem, drogosok közé. Három hónap után fölhívtam anyát, hogy hazamehetek-e. Mondta, hogy persze, és kérdezte, mit főzzön. Amikor egy kicsit később mondtam, hogy le akarok érettségizni, beírattak egy gimnáziumba. Tizennyolc éves koromig nagyon akartam tudni, kik voltak az igazi szüleim, de azt hittem, nem lehet utánajárnom. Aztán már nem akartam tudni. Anyáék nagyon sokat tettek értem: iskoláztattak, a mai napig finanszírozzák a létezésemet. Nem hiszem, hogy ezen változtatni kellene. Legjobban rájuk támaszkodhatok, ők mindig meglesznek nekem. Az igazi anyámra nem haragszom. Biztos megvolt az oka, hogy ott hagyott. Talán azért tett be a kórházba, hogy fölnevelkedjek? Talán üldözték őt? De mit kezdjek vele már ennyi idő után? Ha már egyszer anya és apa nem tudta az elejétől megmondani, akkor már inkább maradt volna ez az ő titkuk. Ha az elejétől tudom, talán másképp viszonyultam volna hozzájuk, talán jobban megbecsültem volna őket… És most, huszonhat évesen azt mondom: a legjobb az volna, ha visszaköltöznék hozzájuk.”

„Rossz, hogy titkolózom előtte”

„Az apámmal furcsa a viszonyunk – mondja a huszonhárom éves Miklós. – Nagyon szereti a családját, de régről itt maradt, mély sértettséget hord magában. Szerinte baj van a zsidókkal, a cigányokkal, a melegekkel… Miután a testvéreimmel liberális és toleráns iskolába jártunk, megütköztünk ezen. Ebbe a légkörbe nem nagyon fértek bele mélyebb beszélgetések. Traumaként ért, amikor észrevettem magamban, hogy a fiúkhoz vonzódom. Próbáltam magam hitegetni – egyszer volt barátnőm is –, de azóta, hogy elfogadtam, ha más nem csinál belőle ügyet, akkor én sem. A közeli barátaimnak mondtam el elsőként, aztán az egyik nővéremnek, majd az anyukámnak. A másik nővérem már nem tőlem tudta meg.
Apának azért nem mondtam el, mert féltem őt is és a családot is ettől. Rossz lehet neki látni, hogy a családban senki sem képviseli az ő értékrendjét, és nekünk is rossz, hogy folyton leszóljuk. Nem gondolom, hogy az első gondolata a féltés lenne, ha megtudná, bár később biztos felmerülne benne, hogy ha mindenki úgy gondolkodna, mint ő, akkor nekem nem lenne jó itt élnem. Félek beleállni egy ilyen konfliktusba, amíg föl nem építettem az életemet, pedig az utóbbi időben ő is sokat leadott a sarkos nézeteiből. Anyukám is amellett van, hogy ezt a kis időt, ameddig minden gyerek a saját lábára áll, már bírjuk ki konfrontáció nélkül. Ez persze azzal jár, hogy én a szerelmemet nem vihetem haza, csak mint az osztálytársamat. Kellő humorral persze mindent át lehet vészelni, de azért ez mégiscsak méltatlan helyzet. Nem tiszta a lelkiismeretem, hiszen apám nagyon szeret minket, és én gyávaságból megtagadom tőle az átgondolás és a változás esélyét azzal, hogy titkolózom. De közben járna már, hogy ne az otthoni dolgokkal foglalkozzam, hanem a saját életemet építsem. Annyira sokáig éreztem már rosszul magam ezek miatt, hogy szeretnék végre megnyugodni. De nem értek magammal egyet, mert tudom, minden coming out-tal eggyel több minta van arra, hogy nincs ezzel nagy baj, a világ nem ebbe fog belepusztulni. Abban biztos vagyok, hogy megfordult már apukám fejében, de nem kérdezett rá. Anyukám azt mondta, sejtette, de meg akarta várni, amíg magamtól beszélek. Én pedig azt akartam megvárni, hogy legyen egy kapcsolatom. Szerintem apám úgy gondolt erre, mint amikor lát magán az ember egy csípést, és egy pillanatig valami nagy bajt sejt, de aztán elhessegeti, hogy »á, az csak egy szúnyog!« Az is szerepet játszik ebben, hogy olyan a baráti társasága, hogy joggal félhet attól: őt fogják felelőssé tenni, amiért »férfiatlannak« nevelt engem. Biztos, hogy nagy önmarcangolásba kezdene. Attól nem félek, hogy a szeretete elpárologna, de a belső rombolástól szeretném megkímélni.”

Dr. Vekerdy Tamás, pszichológus: Aki titkot tart, hazudik

A titok nagy teher. Megterheli a személyiséget, másra való energiákat emészt. Teher annak is, akinek titka van, és annak is, aki tud róla, de nem mondhatja tovább – és annak a családtagnak is, aki nem is tud róla tudatosan, akinek nem mondták meg. Az együtt élő családtagok ugyanis osztoznak egymás lelkiállapotaiban, képzeteiben, akár tudják, akár nem. A gyerekek átélik, ami szüleikben történik – és így tudnak valamit, amit tudatosan nem tudnak, és az ilyen tudás feszültté, nyugtalanná tesz. A házastársak közt is roncsol a titok, a hazugság. Ha az egyik megcsalja a másikat, és a „kő tagadást” választja – a titok akkor is hat. Mint a rozsda: szétmarja a kapcsolatot. Aki titkot tart, az hazudik. Magyarországon a gyerekeknek hazudni általánosan elfogadott. („Az ő érdekükben.”) Amikor a gyereknek fáj a füle, azt hazudjuk, hogy csak azért megyünk be a városba, hogy megvegyük neki a szép rózsaszín ruhát, ám utána hirtelen az orvosi rendelőben találja magát, ahol felszúrják a fülét… Amikor egy gyerek vagy egy fiatalember fél megmondani az igazat, azt részben a büntetéstől való féltében teszi, részben azért, mert a társadalmi előítélet nyomását érzi magán. A társadalom betegségét jelzi, ha én nem lehetek úgy magyar, hogy közben zsidó, sváb, oláh, rác, cipszer-szász, tót, cigány is vagyok, mert az szégyellni való. Mi, itt a Kárpát-medencében mind valamilyenek vagyunk, ez a kevertség a tehetség egyik forrása. Valójában mind mások vagyunk, csak ezt elfojtjuk magunkban. A „buziverők”, a „bajtársi társulások” a saját homoerotikus vágyaikat fojtják el; kivetítik, és ott megverik. És igaz ez valamennyi kirekesztő csoportosulásra. A melegségnél maradva: azt is mondhatnám, hogy ténylegesen kétneműek vagyunk; már testileg is van bennünk mindkét nem hormonjaiból, lelkileg pedig hordozzuk magunkban a másik nem lelki tulajdonságait is a tudattalanba szorítva. A társadalmi előítéletekben nem a valósággal szembesülünk, hanem saját tisztázatlan indulatainkkal. Tegyük hozzá: rosszul, saját személyiségünket is roncsoló módon.