– Hogy tudsz így ragyogni? Hihetetlen…
– Lehet, hogy genetika. Édesanyámtól és nagymamámtól örököltem. Ők csodálkoznak rá mindig mindenre, úgy tudnak örülni az élet legapróbb dolgainak, egy virágnak, egy kövecskének is, mintha még mindig gyerekek volnának.
– Ápolod ezt a fényt magadban?
– Igyekszem, amennyire lehet, de szerintem ez nem tudatos. Végül is a színészet erről szól. Folyton a kíváncsi, őszinte gyerek után kutakodunk magunkban, abból születhetnek a nagyszerű dolgok. Próbálok pozitívan hozzáállni az élethez. Rájöttem, hogy az nekem is jó. Múltkor például fizettem a benzinkútnál, és megkérdezték, milyen cégnévre írhatják a számlát. Amikor kiejtettem a számon, hogy Edzett Cinke, hatalmasat nevettek. Pedig csak úgy jött az a szó, nem gondoltam arra, hogy ezzel majd mosolyra késztetem az embereket. A derűt úgy általában, és az abba vetett hitet, hogy a legnagyobb bajból is ki lehet mászni, szintén otthonról hozom.
– Tudod, hogy van egy közös kedvencünk? Úgy hívják: Juliette Binoche…
– Jaj, nagyon szeretem! Minden szerepében önmagát adja, mégis érdekes, izgalmas tud maradni. Őrá igazán illik – nem is tudom, ki mondta –, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak szenvedéllyel csinálja! Értem, hogy miből fogalmaz, és látom, hogy nagy a színészi szabadsága. De ismerek hasonló művészeket itthon is. Kerekes Évát, Básti Julit, Györgyi Annát… Mindegyikük nagyon erős nő, és mindegyiküknek másban lakozik az ereje. Egyiküknek az érzékenységében, a másiknak a nyerseségében és így tovább. Mindegyikükben van egy pici a másikból, de alapvetően teljesen különböznek. Én azonban azokat az asszonyokat is nagyon erősnek gondolom, akik a háttérben maradnak, és „csupán” összetartanak egy családot.
– Édesanyád is ilyen erős nő?
– Muszáj volt megerősödnie. Moszkvában megismerkedett édesapámmal, átköltöztek Magyarországra, aztán megszülettem én, de sajnos hatéves koromban meghalt az apukám. Anyu nem ment vissza Oroszországba, itt maradt, és felnevelt engem egyedül. Szenvedélyes, vehemens, érzelmileg túlfűtött ember, hihetetlenül szerethető. Ugyanakkor óriási tartása van! De a nagymamám is lehetne a példaképem. Végigélte a háborút, többször újrakezdte az életét, ennek ellenére máig megőrizte a derűjét. Ha Moszkvába látogatok és összejön a család, nagy vendégségek és danolások folynak.
– Mások az orosz nők, mint a magyarok?
– Hú, de nehezeket kérdezel! Minden egyéniségfüggő… Például minden helyzetben adnak magukra. Néha azért túlzásokba esnek, de alapvetően a külső megjelenésükhöz fűződő viszonyuk igencsak rendben van. Még véletlenül se lépnének ki az utcára melegítőben, smink nélkül. Még a nagymamám is – pedig már 85 éves! – kirúzsozza magát, mielőtt kiugrik a boltba.
– Rajtad még sincs festék…
– Én más közegben nőttem fel, meg más generáció is vagyok. Egyébként eleget sminkelem magam a színpadon. De folyton változom. Ha úgy ébredek fel, hogy na, ma aztán…! Akkor igenis kipingálom magam, mielőtt elindulnék.
– Láttam ma egy édesanyát az utcán. Rózsaszín babakocsit tolt, de ő maga olyan igénytelenül, szürkén volt felöltözve, hogy feljajdultam: miért nincs nekünk, magyaroknak stílusérzékünk?! Ez Párizsban nem történhetne meg.
– Nem gondolod, hogy csak éppen ilyen napja volt, és holnap egy egészen más arcát mutatja? Vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy szebben öltözködjön. Mondjuk, van otthon még néhány gyereke, és azon fő a feje, mit adjon nekik enni. Én óvatos lennék ezzel… Bár igazad van, a francia nők valóban tudnak valamit. Egy sállal is képesek csodát művelni. Tíz évvel ezelőtt jártam ott először, utcazenéltünk… Amikor hazajöttünk, felvételiztem a színművészetire, és legnagyobb meglepetésemre, elsőre felvettek. Talán jobb lett volna, ha egy kicsit még hagynak érlelődni. Annyira gyerek voltam még! Csak harmadikban fogtam fel, hogy nem mehetek órák után haza, vagy nem fekhetek le, amikor akarok, mert még feladatom van.
– Talán ezért maradtál ilyen nyitott, lágy. Mert soha nem kellett görcsölnöd. Sem a felvételire, sem később. Spontán rád talált a siker. Huszonkilenc évesen öt film van a hátad mögött, és a Nemzeti Színházban játszol.
– Ez nem teljesen így van. A kiválasztottságnak kell csak igazán megfelelni! Rengeteget dolgozom azon, hogy a saját szintemet tartsam, és ha egy mód van rá, tovább tudjak fejlődni. Évek óta járok a hangképző mesteremhez, Bagó Gizellához énekórákra… Belátom persze, hogy az első kiugrást részben a szerencsének köszönhetem. Valaki, aki színházban látott engem, ajánlott Herendi Gábornak, a Valami Amerika 2. rendezőjének. Felvettünk néhány jelenetet, énekeltem, majd megkaptam a szerepet. Több héten keresztül gyakoroltam másfél perces tánckoreográfiákat. Ugyanakkor azt is látom, mennyi fiatal tehetség van a szakmámban, akiknek ugyanúgy kijárna az elismerés.
– Kislánykoromban volt egy babám. Kátyának hívták. Apukám Moszkvából hozta nekem, gyönyörű volt! De csak ritkán játszottam vele, feltettem a polcra, és nézegettem. Irigykedtem a szép hajára meg a hosszú combjaira… Te mindig elégedett voltál magaddal?
– Dehogy! Kamaszként kinek nincs baja a külsejével? Akkor lett vége az elégedetlenkedésnek, amikor a színművészetin leterheltek feladattal. Nem volt időm többé foglalkozni magammal. Azokat a nőket, akik képtelenek elfogadni magukat, legszívesebben elvinném magammal Keletre. Ott a férfiak csodálattal udvarolnak körül minden fehér bőrű nőt. Én kicserélve jöttem haza.
– Szeretsz utazni?
– Tavaly Indiában léptem fel vendégként a Söndörgő együttessel, de még biztosan szeretnék világot látni. Egyre jobban érdekel a más vallású asszonyok élete. Izgat, miről beszélgethet például két nő csadorban. Szóba kerül vajon a karrier? Persze ott a család számít karriernek. Az azért nagyon jó, nem? Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy a férjemtől kelljen engedélyt kérni arra, hogy megtanulhassak például vezetni. Van, ami jó ott, és van, amikor örülök, hogy inkább ide születtem… A spiritualitás is egyre inkább érdekel.
– Úgy érzem, egy érett nővel beszélgetek, pedig még olyan fiatal vagy.
– Valóban kezdek némiképp harmóniába kerülni magammal. Érdekel persze a külvilág is, de egyre inkább önmagamnak szeretnék megfelelni. Néha csak felfekszem egy-egy hullámra, és engedem magam sodortatni. Azt is észrevettem, hogy a munkámra és a szeretteimre szánt idő lassan egyensúlyba kerül egymással. A családom és a barátaim feltöltenek, és ez a színházban megtérül.
| Névjegy • 1983-ban született Budapesten • 2001–2005 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakán tanult • Színészi pályafutását a József Attila és a Bárka Színházban kezdte • 2008-tól a Nemzeti Színház tagja • 2010-ben elnyerte a Junior Príma-díjat a Magyar Színház és Filmművészet kategóriában • 2011-ben a Söndörgő együttessel koncertezett énekesnőként Indiában, 2012 nyarán Hrutka Róberttel együtt lépett fel • Legfontosabb filmjei: 2008: Valami Amerika 2. 2009: Poligamy. 2010: Köntörfalak. 2012: Nejem, nőm, csajom |
– Azt mondják, amelyik kislányért rajong az édesapja, annak nem lesz gondja később a férfiakkal. Te milyen képet őrzöl az édesapádról?
– Nagyon szép emlékeim vannak róla. Apróságok, csak nekem jelentenek sokat. Anyukám szigorú, ő engedékenyebb volt. Emlékszem, egyszer kettesben voltunk valahol, és én leöntöttem a ruhámat vízzel. Borzasztóan megijedtem, féltem, hogy anyu meg fog szidni. De ő megnyugtatott: „Sebaj, majd megszárad!” A mai napig őrzöm azt a melegséget, nyugalmat, ami szétáradt bennem. Ha anyuval együtt vagyunk, többnyire én veszem át apu szerepét. Rá hasonlítok jobban. De nagyon vigyázok arra, hogy ne őt keressem a férfiakban. Legyen becsületes, tiszta szándékú, igazi lelki társ, akit úgy fogadhatok el, ahogy van. Nem szeretnék betörni senkit. Konfliktusok mindig adódhatnak, de fel kell tudni őket oldani. Mi legalábbis így csináljuk a barátommal.
– Ez a lapszám nőnapon jelenik meg. Szeretsz virágot kapni?
– Hogyne. Jólesik. De nem várom el, hogy mindenki engem ünnepeljen.
– Szóval nem gondolod azt, hogy ez jár neked?
– Jár nekem…? Nem is tudom értelmezni ezt. Semmi nem jár. Az embereknek manapság pont az a bajuk, hogy mindenféléket elvárnak egymástól, az élettől. Nehéz az egót kordában tartani. Én inkább adni szeretnék magamból. Minél többet. Azt remélem, hogy a környezetemben élőkkel megtalálom a hangot, és ettől ők jól érzik magukat. Ha valami jár nekem, az legfeljebb a mozgás. Az viszont tőlem függ, hogy elmegyek-e tornázni, vagy inkább olvasok.
– Akkor úgy kérdezem, miről álmodsz mostanában?
– Szeretnék érzékeny, nyitott és kellően bohókás maradni még nagyon sokáig. És abban reménykedem, hogy olyan szerepeket kapok majd, amelyekben ezeket a tulajdonságaimat megmutathatom. Hogy önmagam lehessek. Ez a legfontosabb. És persze családot is szeretnék. Közeleg az óra. Meleg otthont, gyereket. Talán kettőt. Nekem annak idején nagyon hiányzott egy testvérke.
Tompos Kátya fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
