Sok éve beszélgetek sok nővel és férfivel a nők helyéről a világban. A „nő helyéről” beszélgetni ugyanakkor veszélyes dolog, félrevezető közhelyeknek nyit teret. Hisz sokféle nő van, sokféle „hellyel”, helyzettel, szereppel és önképpel. Ahogy kinyitom a számat a női önrendelkezésről, már jön is a kérdés, hogy aki akar, miért nem választhat „klasszikus” női szerepeket. Ha karrierről beszélek, azt kérdezik, lenézem-e azokat, akik kizárólag gyerekeket akarnak nevelni. Ha pedig a házimunka egyenrangú munkaként való elismerése mellett érvelek, már kapom is, hogy azt hitték, szerintem az a jó, ha a nők kikerülnek a háztartás fogságából, de akkor hogy ágálhatok a háztartási munka elismerése mellett. Amikor pedig azt mondom, nem hiszek a férfi és női nemi szerepekben, bolondnak néznek, mintha nem hinnék a gravitációban. Pedig nem hiszek “férfiasságban” és “nőiességben”, semennyire. Hiszek az emberségben, szeretetben, jóságban vagy az észben, tudom, hogy létezik hatalomvágy, agresszió, bosszú, de a „férfiasság” és a „nőiesség” szerintem ócska, bár tudatos, ravasz mítoszok.
Lényeges tulajdonságainknak ahhoz van a legkevesebb közük, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Lényegi azonosságunk ellenére a belénk nevelt viselkedésminták mégis különbözővé, és főleg különböző helyzetűvé tesznek minket: „férfiakká” és „nőkké”. A fiúkat – többnyire – arra nevelik, hogy ne mutassanak gyengeséget, váljanak egy kemény világ versenyképes harcosaivá, legyen önbizalmuk markáns egyéniséggé válni. A lányokat – többnyire – tűrésre és statisztálásra nevelik. Emellett bájra, empátiára – és nem elég öntudatosságra.
„Én nem bíztam eléggé magamban soha” – mondta egy felszólaló lány az X Kommunikációs Központ és a Női Érdekérvényesítő Szövetség egyetemistákkal és a Hallgatói Hálózat diákmozgalom aktivistáival zajló beszélgetésén, ahol kiderült a szokásos történet: a közös elégedetlenségek kifejezésre juttatásában, a célok megfogalmazásában, a tárgyalásokban eleinte egyenlő mértékben vesznek részt a lányok. Az okos, öntudatos nők világgá kürtölhetik a közös követeléseket egy ideig, majd lassan kiszorulnak, a nagyágyúkkal a fiúk kezdenek tárgyalni, a lányoknak egyre inkább a kajakészítés marad. Bekerülnek a „helyükre”: a hátországba, vagy a „jó nők” a menő fiúk mellé statisztának.
Amikor először nyilatkoztam egy bulvárlapnak azt, hogy feminista vagyok, az újságíró megpróbálta cenzúrázni a szöveget, felhívta a figyelmemet az imázsomat érő károkra és mellékhatásokra. Azt fogják gondolni – mondta –, hogy boldogtalan vagyok, rossz a párkapcsolatom, biztos már válok is. Vagy azt, hogy rém agresszív a természetem, a férjem pedig egy szegény papucs. Vagy azt, hogy önző, rossz anya vagyok, akit csak a karrierje érdekel. A leginkább jóindulatúak pedig talán csak megsajnálnak, hogy sok elnyomás, kizsákmányolás, erőszak érhetett, biztos azért lettem feminista.
Az igazság az, hogy mindennek az ellenkezője igaz, és ezt nem kis részben éppen annak köszönhetem, hogy feminista vagyok. Boldogságban, szeretetben, szabadságban élek gyermekeim apjával, akire nagyon büszke vagyok, akit segítek, amiben csak tudok (ő is engem, mindenben), és aki nélkül sokkal kevesebbre vittem volna az életben. Férfi munkatársaim szexizmus nélkül, egyenrangúként bánnak velem, és rendszeresen segítenek abban, hogy a nőket érő kizsákmányolásról a médián keresztül beszámolhassak, ez ellen a magam eszközeivel tegyek.
Ezért keményen megdolgoztam. Tisztességes férfiakkal veszem magam körül, szerencsém van, hogy megtehetem. Magam mögött hagytam a tisztességteleneket. Hiszen a feminizmus nem jelent sem férfigyűlöletet, sem nőuralmat. Egyenjogúságot, egyenrangúságot és egyenlő szabadságot jelent. Szabad döntést önképről, önkifejezésről, karrierről, gyerekvállalásról vagy gyerek-nem-vállalásról.
Pici kortól arra nevelik a fiúkat és a lányokat, hogy mások. Nem vagyok bolond, magam is tudom, hogy nem vagyunk egyformák. Láttam, ahogy a fiam első ösztönös csodálata az apja iránt akkor született, amikor a férjem egy kalapáccsal szöget vert a falba. Hű, de férfias volt! A lányom pedig ösztönösen, minden nevelés és befolyás nélkül a kedvességtől, a simogatástól, a meleg, pici állatok dédelgetésétől volt olyan boldog, mint a fiam a kalapács látványától és zajától.
A biológiai és többféle pszichés, idegrendszeri, érdeklődésbeli különbségekkel nem az a baj, hogy léteznek. Hanem az, amilyen következtetéseket levonunk belőlük. Hogy azt gondoljuk, a biológiai különbségek miatt más jár a nőknek, mint a férfiaknak, máshol van a „helyük”, és nézzenek másképp önmagukra.
Sok férfi akkor szembesül ezzel az abszurditással, amikor őt éri pusztán a neme miatt diszkrimináció. Egyszer, amikor a fiam még egész pici volt, kórházba kerültem egy durva kartöréssel. A babánkat a férjem látta el, aki természetesen minden feladatra képes volt a gyerek körül, mert képes akart lenni rá az első pillanattól kezdve. Kivéve a szoptatást. Emiatt hozzám hordta a babát naponta többször a kórházba. Amikor a nővérek meglátták a pelenkázó férjemet, rémülten próbálták a gyerekét kimenteni a kezei közül.
A férjem azt mondta, ritkán érezte magát ennyire megalázottnak. Átélte, amit nők milliói élnek át naponta, amikor nem nézik ki belőlük, hogy képesek azonos minőségben ellátni a hagyományosan a másik nemre bízott feladatokat.
A botrányos nemi szerepek nem a véletlen szomorú összjátéka miatt léteznek, hanem azért, mert évezredeken át sok hasznot hoztak a férfiaknak. Ma is. Akkor is, ha nagyon sok férfi nem kizsákmányoló, és akkor is, ha nagyon sok nő sorsa és karaktere azt mutatja, nem minden nő áldozat, sőt sok nő maga is elnyomó agresszor. Vannak nők, akik a prostituálódással viszik sokra az életben. Vannak, akik az agresszív „férfiszerepek” elsajátításával. Mások kullancsként szívják férfiak vérét és használják ki őket a végsőkig. Vannak, akik maguk választják, kényelemből, a teljes kiszolgáltatottságot, például azok, akik olyan férfiakkal tartatják el maguk, akikhez nem a férfi, hanem a férfi pénzének a szeretete vonzza őket. Csupa olyan nő, aki a „helyét” kereste a világban. Ahelyett, hogy önmagát, a szeretetet, a tisztességet kereste volna.
Egyszer egy fiú azt kérdeztem tőlem, miért kell az egyenjogúságért ilyen gyorsan és agresszíven harcolni. Azt mondta nekem, férfiak generációi rokkannak bele, hogy már nem tudhatják, mitől férfi egy férfi. A nők sem tudják már, mitől nő egy nő. Az egyik percben tenyéren hordozást akarnak, eltartottságot, gyerekeket, a másik percben kiakadnak, agyukra megy a gyerek meg a háztartás, mennének pénzt keresni, karriert csinálni, és közben sírnak vagy üvöltenek. Hol itt az elnyomás? Mindenki megalázott, kihasznált és összezavarodott, mondta a fiú, aki szerint jobb volt, amíg mindenki tudta a „helyét”.
Igen, kisebb volt a káosz. Több volt a rend és a nemek közti nyugalom. És jobb volt. A férfiaknak. A feminizmus a „helyeket” valóban megbolygatta, és ez sok fájdalommal és útkereséssel jár. Kínában is férfiak millióinak „fájt”, amikor betiltották a női láb megcsonkítását. A csonka, bepólyázott lábú, szenvedő nőket egyszer csak „tenyeres-talpas szörnyetegek” váltották fel, olyan nők, akiknek végre ugyanolyan lábuk lehetett, mint a férfiaknak: ép és egészséges. De nem kell Kínáig menni. Nemrég nyugati kultúránkban még áltudományos cikkek jelentek meg „a nők élettani gyengeelméjűségéről”. Ma már a nők egyetemre járhatnak.
A szomorú az, hogy már rég nem a nők és férfiak „helyéről” kéne beszélnünk. Ezeket a meccseket már lejátszották feminista elődeink, akik rémálmukban sem gondoltak arra, hogy évtizedekkel később ugyanazokat a köröket futjuk. Már rég arról kéne beszélnünk, hogy hogyan tudnánk megvalósítani a kölcsönös szabadságot, bizalmat és tiszteletet. Hogyan osszuk meg a közös feladatokat és terheket? Hogyan kommunikáljunk egymással agresszió nélkül? Hogyan fékezzük meg az agresszorokat? Hogyan erősítsük a nők önbizalmát és önértékelését, hogyan teremtsünk lehetőséget a férfiaknak arra, hogy többet lehessenek otthon is, a gyerekeikkel, ahelyett hogy pénznyerő automatákként kezeljük őket, a hagyományos modell szerint.
A tönkrement családok, a boldogtalanná tett gyerekek, a munkaerő-piaci feszültségek nem a feminizmus bűnei, a „hagyományos szerepekhez” való visszanyúlás pedig nem oldja meg ezeket a problémákat. Miért azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy mitől férfi egy férfi, és mitől nő egy nő? Miért nem azt, hogy mit jelent szabadnak lenni, mit jelent a másik szabadságát tisztelni, és hogy hogyan kell szeretni magunkat és a másik embert is?
Bombera Krisztina: Nők elleni erőszak – mit változtathat meg egy tánc?
