Közel öt hónapja, hogy meghalt férje, Hemző Károly, azóta Mari mosolyán átüt a szomorúság. Ám amint az unokájáról vagy különböző ételekről, receptekről kezdünk beszélni, felszabadul, szeme felragyog. Ahányszor csak bejön a szerkesztőségbe, valamelyik kolléga biztosan lecsap rá, és megkérdezi, mitől lesz tökéletes a linzertészta, vagy mennyire legyen forró az olaj fánksütéskor, ő pedig minden alkalommal türelmesen elmagyarázza az apró trükköket. Mostani beszélgetésre családi házuk tetőterében kerítünk sort, itt van az óriási műhely; szellős, patyolattiszta konyha, a szekrényekben ezernyi teríték, a spájz polcai roskadoznak az alapanyagoktól, az ember már a látványtól megéhezik. Mari az egészségmegőrzés érdekében minden tavasszal tart egy méregtelenítő kúrát, de mára elfogadta, hogy ő „így kerek”.
Bölcsészből szakácskönyvíró
Nem szakácsnak készült, több kanyar után jutott el idáig. Magyar–olasz szakos egyetemistaként egy delegációnak tolmácsolt, amikor megismerte Guglielmo Salvarani olasz üzletembert, egymásba szerettek, és összeházasodtak. Férje Budapestre költözött, és innen látta el cége kelet-európai képviseletét. 17 hónapos volt a kislányuk, amikor Mari férje agyvérzésben meghalt. Friss tanári diplomájával nem tudta volna eltartani magukat, ezért úgy döntött, hogy továbbviszi az üzletet. Amikor egy reklámfilm forgatásakor barátságot kötött néhány filmes szakemberrel, felcsillant a remény, hogy valamelyest visszatérhet eredeti szakmájához.
– Szerettem én a külkereskedelmet, anyagilag is egyenesbe jöttem, de a szívem visszahúzott az íráshoz. Megváltam hát a képviseleti cégtől, és 12 évig a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam mint szinkrondramaturg. A régi Piedone-filmek vagy némelyik Onedin család-epizód végén ezért hallhatod, hogy „magyar szöveg: Lajos Mari”. Egy autóversenyen ismerkedtem meg Karcsival, aki később a férjem lett, több mint negyven évig éltünk együtt. 1978-ban kapott egy munkát a Glóbusztól, az arab piacra készülő katalógushoz kellett képeket készítenie a konzervekről. Elvállalta, de hamar kiderült, hogy a konzervdobozok tartalmát nem lehet szépen megfotózni, ezért én megfőztem az ételeket, a dobozok pedig csak a háttérben sejlettek fel – nagy siker volt. Ekkor jött az ötlet, hogy csináljunk egy saját szakácskönyvet.
Hobbiból szakma
Mari családjában természetes volt, hogy az asszonyok háztartást vezetnek, mindennap főznek. Amikor még élt az anyukája, ő főzött hétköznap, így Mari csak hétvégén kötött kötényt. Mosolyogva idézi fel a hetvenes éveket, amikor volt idő a barátságokra, minden hétvégén összejártak, jókat főztek, jókat ettek, a lányok tele ambícióval próbáltak kitenni magukért. Akkor találta ki, hogy Barátaimtól barátaimnak lesz a címe a szakácskönyvnek. Szép, vaskos, sokképes kiadványt terveztek férjével, ám az nagyon drága lett volna, ezért úgy döntöttek, fejezetekre bontják az összegyűlt recepteket. Így lett kompromisszumos megoldás a 99 recept 33 fotóval. Eredetileg tizenkét kötetesre tervezték, most a huszonhetediknél járnak. Kérdés, hogy ennyi idő, recept és könyv után van-e még kedve beállni a tűzhely mögé, de Marit még mindig izgalomba hozza a főzés.
Családi vállalkozás és a zsűri
Mari szombaton és vasárnap reggeltől estig főz, közben zajlik a fotózás. Az elmúlt három-négy évben, ingatag egészségi állapota miatt, Mari férje maga mellé vette vejét, és bevezette az ételfotózás titkaiba, most ő készíti a fényképeket. Utána mindent jóízűen megesznek, a család a zsűri. Amióta Nórika unokája megszületett, Mari visszavett a fűszerek mennyiségéből, de a kislány így is nagyon elöl jár a gasztronómiában, a világ összes konyhájából származó ételre nyitott, és megeszi, amit elé raknak. Amikor megjegyzem, hogy a lányának nem lehet könnyű az ő nyomába érni, Mari tiltakozik. Kiderül, hogy Zsófi is kiválóan főz, egyébként pedig ő szerkeszti és tördeli a könyvek anyagait.
– Biztos vagyok abban, hogy a kis unokám is bele fog jönni, már most, nem egészen hétévesen is sokat segít. Amikor megszületett, megfogadtam, hogy megtanítom olaszul, és megtanítom főzni. Szélsőséges tapasztalataim vannak a magyar háziasszonyokról. Vannak lányok, akik nagyon komolyan veszik a családot, a konyhát, a háztartást. Mások azonban inkább kérkednek azzal, hogy ők még egy teát sem tudnak megcsinálni. Ilyenkor én csak mosolygok, nem baj, gyerekem, előbb-utóbb mindenki bekeveredik a konyhába. Önmagáért nem, de majd a párja, a gyerekei kedvéért vagy legkésőbb az unokájáért igen. Mert amikor azt mondja nekem Nórika, hogy „Nonna, úgy ennék egy kis palacsintát!”, akkor nem tudok olyan fáradt lenni, hogy ne lássak hozzá.
700 szakácskönyv és tapasztalat
Mari soha nem titkolta, mitől lesz egy étel tökéletes.
– Van egyfajta révészszindrómám, úgy gondolom, az az életfeladatom, hogy valamit el kell juttatnom az emberekhez, át kell vinnem az egyik partról a másikra. Ez működött tanárként, amikor ismereteket és nyelvet közvetítettem, majd műfordítóként, szinkrondramaturgként, amikor kultúrát közvetítettem, és végül a szakácskönyvírással is. Sosem tanultam intézményesen a szakácsmesterséget, ezért elkezdtem felépíteni a saját tudományomat, egyrészt családi alapokon, másrészt nagyon komolyan feltérképeztem a külföldi profi szakirodalmat, biztos van 6-700 szakácskönyvem. Mindent kipróbáltam, amit leírtam, rengeteg dolgot a magam tapasztalásából, a magam kárán tanultam meg, és ezt szerettem volna átadni az olvasóknak, méghozzá rendkívül precízen. Nem mindegy ugyanis, hogy mekkora a tepsi vagy a tortaforma, hány fokos a sütő, és hány percig kell sütni a süteményt. Persze egy bonyolultabb recepthez leginkább az kezd hozzá, aki szeret főzni. Jól pedig az főz, aki szeret enni. Aki nem sajnálja az időt, a pénzt, az energiát egy ötperces élvezetért, nem bánja, ha az egész délelőttöt a konyhában tölti, hogy valami finomat készítsen. Régimódi vagyok, hiszek a család, az asztal összetartó erejében. Akiket én le tudok ültetni egy asztal köré, azok nem biztos, hogy a legjobb barátok lesznek, de ha harag volt közöttük, kibékülnek. Ha egy gyerek így nő fel, akkor természetesnek tekinti a véd- és dacszövetséget. A házasságnak is így kellene működnie – teszi hozzá egy nagy sóhaj kíséretében.
Nagy az űr
Mari és Hemző Károly nemcsak házastársak voltak, de évtizedeken keresztül együtt is dolgoztak. A kérdés megkerülhetetlen: hogyan tovább?
– Tudod, ha a család olyan, mint egy hajó, akkor a miénkben Karcsi volt a tőkesúly. Ami nem látszik, mégis az tart egyensúlyban mindent. Hatalmas űr maradt utána, amit kevés dologgal nem tudok kitölteni, csak nagyon sokkal, ezért rengeteget dolgozom. A család sokat segít, és most kiderült, hogy a jó barátok valóban jó barátok. Az élet pedig sok dolgot elrendez. A Sanoma Kiadó már több mint egy éve felajánlotta egy saját munkáinkból szerkesztett, egyelőre kéthavonta jelentkező magazin – a Lajos Mari konyhája – megjelentetését, de nem mertem belevágni, mert energiám jó részét lekötötték a családi problémák. Most azonban örülök a többletmunkának, éppen néhány napja jelent meg az első szám. Emellett próbálom Karcsi művészeti hagyatékát is rendezni, hiszen ő nemcsak gasztrofotós volt, hanem sportfotós, sajtófotós, sőt egy időben „lófotós” is – ő elsősorban fotóriporternek, krónikásnak tartotta magát. Ezzel a hatalmas archívummal is lesz dolgom, noha jelentős részét Karcsi már a Nemzeti Múzeumnak adományozta. Úgy gondolom, ha az ember elesik, muszáj felpattannia, még ha jól is esne egy kicsit fekve maradni. De muszáj felállni, és menni tovább.
Jordán Adél fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
