Hallgatom Mariannt, közben arra gondolok, hogy ez a lány csupa meglepetés. Először a külsejével lep meg. Mivel csak annyit tudtam róla, hogy negyvenöt kilót fogyott, azt vártam, hogy egy fogyókúráktól megkeseredett, még mindig kövér nővel fogok találkozni. Ehelyett csinos, jó alakú lány érkezik sportos szerelésben (gyönyörű kék szemmel), akit biztosan megbámulnak a férfiak. Később azzal ejt ámulatba, hogy olyan tárgyilagosan mesél a megpróbáltatásairól, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a „nagy fogyás” és az a sok szenvedés is, amit kisgyerekkora óta átélt. Mert bizony nem könnyű azoknak, akik már óvodásként hallgatják a gúnyos kórust: digi-dagi daganat, kergeti a halakat…
Tíz kiló le, tizenöt föl
– Kövér gyerek voltam – jelenti ki a beszélgetésünk elején. – Valószínűleg örököltem a hajlamot, bár édesanyám csak kiskorában volt duci, később csinos nő lett, apukám pedig normális testalkatú. Nem tápláltak a szüleim egészségtelenül – nem tömtek csokoládéval és cukros tejbegrízzel –, orvoshoz is vittek, hogy megszabadulhassak a súlyfeleslegtől. Hiába. Tehát korán hozzá kellett szoknom a kortársaim csúfolódásához, sőt ahhoz is, hogy kiközösítsenek maguk közül. Sokszor sírtam emiatt, de nem panaszkodtam senkinek. Sem anyunak, sem a bátyámnak, sem apukámnak, inkább bezárkóztam, közben sokféle tünetet „produkáltam”. Ágyba vizeltem, tövig rágtam a körmömet… Persze az óvónők nemigen törődtek a tüneteimmel, ahogy a tanítónők sem. Nem szerettem az általános iskolát. Az öt évvel idősebb bátyám is oda járt, ő volt a „bezzeg”. Nem hibáztathatom ezért, a tanárokat annál inkább. Örökké azt hallgattam, hogy a testvérem kedves, jól tanul, kiválóan sportol, miközben én rosszul tanulok és nagy a szám. Csak a középiskolában találtam magamra, ott már több barátom volt, és jól tanultam. De addig…!? Addig talán a sport segített át sok mindenen. Már négyévesen megtanultam úszni, később úszóversenyt is nyertem, aztán atletizáltam, majd főiskolásként megint visszatértem az úszáshoz. Bármilyen furcsa, középiskolás koromban – kilencvenkilósan – én mutattam be az osztálynak a gerendagyakorlatot. Bukfenceztem, kézen álltam, mindent megcsináltam. Ha csak a felszínt nézzük, azt is mondhatjuk, hogy Mariann sikeres gyerek volt. Hiszen a kezdeti döccenők után jól érettségizett, majd testre szabott főiskolát választott. Sporttagozatos általános iskolába járt, aztán egészségügyi szakközépiskolába, majd összekombinálta a kettőt, és gyógytornász lett. A főiskolai évek alatt sem volt gondja a tanulással, ráadásul diplomázás után egy évet Németországban tölthetett, utána pedig megszerezte a felsőfokú nyelvvizsgát. Kezdetben házi betegápolóként dolgozott, később megpályázott egy gyógytornászi állást a Sportkórházban. Ma is ott dolgozik, szereti a munkáját. Csakhogy e sikertörténettel párhuzamosan sikertelen harcot vívott a kilóival.
– Összeszámolni sem tudom, hányféle fogyókúrát próbáltam ki – mondja furcsa kis grimasszal. – Diétáztam, fogyasztószereket szedtem, kínoztam magam, de egyetlen rohamfogyókúra sem hozott tartós változást. Tíz kilót leadtam, tizenöt visszajött.
– Amikor nem diétáztál, rengeteget ettél?
– Lelki evő voltam. Feszültség, stressz? Kudarc? Megvigasztaltam magam csokoládéval, oroszkrémtortával, puncstortával… Amikor 2008-ban a párommal nekivágtunk a fogyásprojektnek, jóval egy mázsa fölött voltam.
– Hogy öltözködik egy nő egy mázsa felett?
– Nehezen. Bár én adtam magamra. Felkutattam azokat a boltokat, ahol nagyméretű ruhákat árultak, kevés darabom volt, de azok jók.
– És a strand?
– Szenvedések-megaláztatások színtere! Vettem magamnak tankinit, ápol-eltakar fürdőruhát, mégis mutogattak rám. Volt, hogy kiröhögtek, máskor szörnyű megjegyzéseket tettek. Például a sok plusz kiló hatására hatalmas lett a mellem. „Nézd, mekkora melleket csináltatott! Szegény szülei, mit érezhetnek, ha ránéznek?” De nem kellett levetkőznöm ahhoz, hogy megalázzanak, elég volt bemenni egy bevásárlóközpontba. Egyszer nézegettem a sminkeket, krémeket, közben hallottam, hogy a pénztáros meg a biztonsági őr fennhangon tárgyalja: „Uramisten, hogy néz ki…!?” Ha jó passzban vagy, nem megy tönkre az egész napod, de ha nem, akkor belehalsz!
– Kanadában és az Egyesült Államokban elképesztően kövér lányokat láttam magabiztosan sétafikálni parányi sortokban.
– Nálunk egyelőre nincs kegyelem, ha kilógsz a sorból.
Csalódások és szerelem
A kilókkal vívott harc ellenére sem maradt ki az életéből a szerelem. Középiskolás korában toppant be az első, majd főiskolásként három évig tartott egy kapcsolata.
– Csak nagyon csúnyán lett vége – mondja komoran. – Képzeld el, hogy készülődsz haza Németországból, egyévi kinntartózkodás után, amikor a kedvesed telefonon (!) közli, hogy vége! Ez egy karcsú lányt is padlóra küld, hát még engem. A szakítás után szélsebesen szedtem fel húsz kilót. A barátaim próbáltak segíteni, de nem hagytam magam. Zabáltam – bánat ellen. Amikor 2006-ban megismertem Istvánt, szörnyű állapotban voltam. „Engem nem lehet szeretni, borzalmasan csúnya vagyok, semmi jó nincs bennem. Mit akarhat egy lány, aki több mint száztíz kiló?” Feladtam. Közel két évig kezeltem István derékproblémáit gyógytornászként, közben rengeteget beszélgettünk, végül randevút kért. Nem vettem komolyan. De nem adta fel! A sokadik próbálkozása után végre igent mondtam egy közös víkendre. Jól éreztük magunkat együtt, bejártuk a környéket, egymásra találtunk, 2007-ben összeköltöztünk. Boldog voltam! Még nem töltöttem be a harmincat, István ötven körül járt, de nem zavart a korkülönbség, mert hozzá hasonlóan rendes, megbízható emberrel még soha nem találkoztam. Ő mentett meg!
– Megmentett?
– Bizony. Meggyőzött, hogy nem vagyok csúnya, hogy van bennem érték, és nagyon lehet engem szeretni! Kövéren, soványan, bárhogy. Ő talált rá a kiváló belgyógyász-természetgyógyász főorvosra, Balaicza Erikára, akinek az irányításával nekivágtunk a hosszú fogyókúrának. Mi együtt fogytunk le Istvánnal! A segítsége, a szeretete nélkül valószínűleg nem sikerült volna. Persze a lelkemben lezajló változás legalább olyan látványos volt, mint a testem átalakulása. Visszatért az önbizalmam, kezdtem hinni magamban. Aztán 2011 februárjában, amikor már negyvenöt kilóval könnyebb voltam, és nőnek látszottam, megint kegyetlen próba elé állított az élet. István elindult dolgozni – adótanácsadó cége volt –, de soha többé nem jött haza! Autóbaleset.
Egyedül – erősen
A kedvese halála után több mint fél évre volt szüksége ahhoz, hogy valamelyest magához térjen, és úgy érezze, érdemes élni. Ekkor volt képes arra, hogy rövid távú célokat tűzzön maga elé. „Megbeszélte” Istvánnal, majd elhatározta: leadja azt a húsz kilót, amit a temetés óta felszedett, és megtanul angolul. E fogadalom után tán két hónappal egy barátja megkérdezte, van-e kedve kimenni az Egyesült Államokba, az ott élő testvére szívesen fogadná.
– Döbbenetes volt a kérdés – emlékezik Mariann. – A barátom tudta, hogy elvesztettem Istvánt, és nagyon rossz állapotban vagyok, de fogalma sem volt arról, hogy angolul akarok tanulni! Csoda? Lehet. Elengedtek a munkahelyemről egy évre, és én nekivágtam. A barátom testvérénél laktam Floridában, ahol úgy megtanultam a nyelvet, hogy ma már angolul is vezetek gyógytorna-foglalkozásokat. Ráadásul az új környezetben egyedül is képes voltam arra, hogy megint tartsak léböjtkúrákat, és minden szabad időmben futottam. Amikor egy év után hazajöttem, anyuék, a bátyám családja és a barátaim sem akartak hinni a szemüknek: vékonyabban érkeztem, mint amilyen István mellett voltam! És ma, amikor már két éve élek nélküle, és fél éve tartom a hatvanhét kilómat, erősnek érzem magam, és rengeteg a tervem.
– A léböjtkúra nagyon kemény. Nem eszel, csak iszol.
– Mindenkinek más módszer felel meg. Nekem ez vált be. Évente kétszer tartok hosszú léböjtöt – maximum negyvenkét nap lehet –, és néhányszor egyhetes böjtöket. Megtisztul a szervezetem, új emberré válok. Egyébként normálisan táplálkozom, amibe kevés, alacsony kalóriatartalmú, minőségi édesség is belefér, és rendületlenül futok.
– Új tervek?
– Segíteni szeretnék azokon, akik nem tudnak egyedül lefogyni! Főleg abban, hogy a fejükben és a szívükben végbemenjen az a változás, ami erővel vértezi fel őket. Mindenkinek kell lelki segítő! Lehet az barát, szülő, testvér, kedves vagy egy hasonló utat bejárt sorstárs. Talán könyvet írok a kilók elleni harcaimról, hogy tanuljanak belőle mások. Még csak harmincnégy éves vagyok, tehát úgy érzem, sokféle lehetőséget tartogat az élet. Például azt is, hogy előbb-utóbb találok egy olyan társat, aki illik hozzám, akivel boldog lehetek. István is azt várja tőlem, hogy ne maradjak egyedül!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
