– Immár húsz éve ismerjük egymást, de most látom először egyedül…
– Igen, mindig Pistivel voltam, amikor találkoztunk…
– És ilyenkor alig lehetett észrevenni: mintha meg akart volna mögötte húzódni. Amolyan nagyon szerény, visszafogott lánynak tűnt…
– Ha vele vagyok, így van, igyekszem mindig háttérbe húzódni. Egyrészt soha nem szerettem azt a nagy hajcihőt, ami körülötte volt még versenyző korában. Másrészt jó volt figyelni, mert mindig is tetszett, hogy ő társaságban milyen magabiztos és szórakoztató tud lenni. Mindenkivel szót ért, megtalálja a megfelelő hangot. Ugyanazt a történetet sokadszorra is szívesen meghallgatom tőle, annyira jól adja elő. Remekül mesél, és mindig nagyon vicces.
– Mit gondol, miért akar ő mindig vicces lenni?
– Maga is mindig vicces…
– Én nagyon gátlásos vagyok, és ezt próbálom leplezni, de ő nem az…
– Ez igaz. Ő tényleg igencsak magabiztos. Szerintem szeret a középpontban lenni. Hogy mindenki ráfigyeljen. Talán ezért…
– Nem is zavarja, hogy ő meg ennyire szereti a nyüzsgést?
– Szerintem őt zavarja egy kicsit, hogy én ebben nem vagyok igazán partner. Ő szeretné, ha gyakrabban ott lennék vele, és én is olyan felszabadult tudnék lenni társaságban, csak én nem így működöm. Nem szeretek ok nélkül mosolyogni, meg nehezen oldódom. Inkább küldöm, menjen csak nyugodtan, mert tudom, hogy neki mennyire fontos az állandó jövés-menés. Olyan lettem, mint Columbo felesége. De egyáltalán nem zavar. Én ilyennek ismertem meg. Azt nem mondom, hogy első látásra szerelmes lettem bele, de a humora, magabiztossága elég hamar megtetszett.
– Ez mikor történt?
– Húha..! Huszonöt éve! Tizennyolc évesek voltunk mindketten. Akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy így összekapcsolódik majd az életünk. Valami jutalomútra mentünk az NDK-ba. A vonaton a barátnőm mondta, hogy itt utazik egy helyes srác, akit ismer valahonnan. Odamentünk a kupéjába, és bemutatott bennünket egymásnak. Na, ő volt Pisti. Pár mondatot váltottunk, ennyi volt az egész, különösebb hatást nem is tett rám. Néhány nap múlva egy szórakozóhelyen futottunk össze. Odajött hozzám, és felkért táncolni. Kérdezte, hogy járok-e valakivel, én elmondtam, hogy éppen most szakítottunk, mert az illető nem passzolt hozzám. Ő váltig állította, hogy az ideális partner ő lehetne számomra. Mint kiderült, nem csupán szájhősködés volt a részéről.
– Tudta, hogy bokszoló?
– Talán említette a barátnőm, hogy magyar bajnok… De igazán nem emlékszem rá. Nem is érdekelt. A boksz egyáltalán, és ő se nagyon. Megjegyeztem, hogy egy vicces fiú, akivel lehet beszélgetni, de jobban izgatott az érettségi, a felvételi. Meg is mondtam neki, hogy most nem szeretnék komolyan kapcsolatba bonyolódni. Talán neki volt fontosabb akkoriban a dolog, mert időnként felbukkant, jelentkezett, aztán nyáron találkozgattunk, majd feljárt hozzánk. Mi Újpesten laktunk, ő Rákoskeresztúron. Mindig az utolsó busszal rohant haza. Ez tetszett. Milyen lovagias dolog, képes miattam éjszakánként keresztülzötyögni a várost! Aztán idővel szépen összecsiszolódtunk, egyre jobban megszerettük egymást. Nagyon aranyos volt, és érezhetően szeretett nálunk lenni. Aztán, amikor 1991-ben megnyerte a világbajnokságot, és lakást kapott a Vasas révén, szinte természetes volt, hogy összeköltözünk.
– Mikor érezte meg, hogy a férje egy kivételes tehetség?
– Kezdettől világos volt számomra, hogy Pisti kivételes képességű ember. Bármihez nyúlt, azt fantasztikus érzékkel, jól csinálta. Azt is tudtam, hogy mindenben alapos, és mindenben, amihez csak kezd, igyekszik elmélyülni. Az is nyilvánvaló volt, hogy iszonyatos becsvágy hajtja, hogy hihetetlen energiákkal akar kitörni onnan, ahonnan jött. Ha arrafelé járunk a gyerekekkel, rendre odakanyarodik a kőbányai Pongrác telepre, és megmutatja nekünk, hogy hol laktak a mamájával és két testvérével, meg azt is, hogy hol lakott a nagymamája, akinél sok időt töltött. Tőle nagyon félt, mert szigorú volt, és keményen fogta. Egyszer még a moziból is kirángatta, amikor megtudta, hogy ott „lopja a napot”! Ezek az évek, a nélkülözés, a szegénység, kiszolgáltatottság mély nyomot hagytak benne, és ebből jött az a fanatikus elszántság, hogy ő igenis kitör innen, és viszi valamire! Szerintem bármi egyébre adja a fejét, abban is kiemelkedő lett volna. Talán azért maradt a boksznál, mert ott nagyon hamar sikeres lett.
– Féltette őt? Hiszen bokszban még a győztes is kap verést…
– Nem. Lényegében gyerekfejjel csöppentem ebbe a világba, szinte belenőttem, és nem éreztem át, hogy ez veszélyes is lehet. Amikor a fiaim kezdtek el kacérkodni a gondolattal, hogy ők is bokszolnának, úgy, mint az apjuk, akkor szakadt ki belőlem az aggódás: nem, azt nem, arról szó sem lehet! Ha nem lennének tehetségesek, akkor attól rettegnék, ha pedig tehetségesek lennének, attól még inkább. Egy bokszpályafutást már végigéltem Pistivel, ennyi nekem ebből untig elég volt! Egyébként mindig bíztam abban, hogy ő elég ügyes, hogy megvédje magát…
– Igen, de azért fordultak elő válságos helyzetek is, amikor nem arról volt csupán szó, hogy kapott-e két potyagólt, vagy benézett-e egy mattot…
– Három ilyen válság volt. Az első a barcelonai olimpia után. Én örültem a harmadik helynek is, úgy gondoltam, hogy egy olimpiai éremnek mégiscsak örülni kell, ő viszont teljesen kiborult, hogy nem sikerült nyernie. Magát is okolta, meg mindenki mást. Olyan feszült volt a helyzet, hogy szakítottunk. Vehettem a két bőröndöcskémet, és mentem vissza a szüleimhez. Pár hónap múlva aztán lehiggadt, és jelentkezett. Én egy ideig kérettem magam, aztán engedtem a visszacsábításnak. A második az 1997-es pesti világbajnokság volt, amikor megsérült az elődöntőben, és mégis kiállt a döntőre.
– Mondta neki, hogy ne álljon ki? Én azt tanácsoltam neki, hogy ne, mert túlontúl sokat kockáztat, ha rásérül…
– Nem szóltam, mert tudtam, hogy hiába. Hogy úgyis bokszol, mert nagyon meg akarta nyerni a világbajnokságot idehaza. És aztán jött, ugyancsak idehaza a Chacon elleni vereség. Pedig akkor volt a csúcson.
– Nem is érezte, hogy ebben a meccsben benne van a vereség lehetősége?
– Nem! Annyira hittem a sikerben, hogy kivittem a nagyobbik fiamat, hadd lássa, hogyan ünnepelik az apját! Hát nem ez lett élete legfényesebb estéje! A papa kikapott, a mama ott zokogott. Egyetlen reményem, hogy keveset fogott fel ebből, mert az elhúzódó program miatt szegényke már annyira álmos volt… Ez volt hát az a három kritikus időszakunk.
– Tudjuk, egy bokszolónak sok mindent ki kell bírnia, de a feleségének még többet! A fogyasztás, az edzőtáborok, a felkészülési időszakok…
– Igen, de miután láttam, hogy Pisti maximálisan mindent megtesz a sikerért, és nem csupán amiatt, hogy személyes sikere legyen, hanem mert gondoskodni akart a családról, hogy a fiainknak könnyebb élete legyen, természetesen mindenben mögötte álltam, támogattam, és esetenként türelmesebb, megértőbb voltam, vagyok. Az is nyilvánvaló volt, hogy mivel tőle nem várhattam, hogy ügyeket intézzen, vagy szerelőre várjon, én nem megyek el dolgozni, hanem otthon maradok, és arra törekszem, hogy a következő meccsre összpontosíthasson. Ő a szorítóban tett meg mindent értünk, én igyekeztem ugyanezt a nappaliban és a konyhában. Óvónő szerettem volna lenni, ezért mindig külön öröm volt, ha a fiaim sok gyereket hívtak magukhoz vendégségbe, mert így elememben érezhettem magam.
– Amikor István abbahagyta a bokszot, nem gondolta azt, hogy kellemesebb élet következik, vége a nyüzsgésnek?
– Tudtam, hogy Pisti nem olyan ember, aki képes lenne megülni. Neki a folytonos új célok kitűzése az élete. Az étterem, a televízió, a rádió, a boksz, mindenféle társadalmi megbízatások, amelyeket szintén teljes odaadással végez. Ha pedig van egy kis szabadideje, akkor elmegy futni, tavaly már teljesítette a maratoni távot, vagy leáll a kertben a gyerekekkel focizni. De nem ám tessék-lássék, játékból, hanem maximális komolysággal űzi, hajtja őket. Szerintem, azt tartja legfontosabbnak, hogy megtanítsa őket győzni. Mert fontos, hogy az ember nemesen elviselje a vereségét; de ennél is fontosabb, hogy mindent megtegyen azért, hogy győztesként kerüljön ki a harcból…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
|
