Boston: Nincs okunk rá, hogy félelemben éljünk

„Sporteseményeket nem »divat« terrorizálni” – mondta Tálas Péter biztonsági szakértő a bostoni robbantásos merénylet után. Hiszen ez nem imponál annak a közönségnek sem, amelyiknek szól, akármilyen legyen is az a közönség – erről jelen esetben egyelőre semmit nem tudunk. Belföldi terroristák, szélsőséges iszlamisták… a sportot általában szereti még az is, aki a sportban részt vevő konkrét személyek kultúráját, meggyőződését szívből gyűlöli” – tette hozzá Tálas. A sportdiplomácia nem véletlenül régi eszköz arra, hogy más módon egymással hangot nem találó ellenfelek megpróbáljanak egymáshoz közeledni, pattanásig feszült helyzetekben megenyhülni. Nem véletlen Tálas szerint, hogy az 1972-es müncheni olimpia volt az utolsó, ahol terroristák komoly pusztítást végeztek. Nem „hasznos” helyszín a sportesemény sötét üzenetek közvetítésére.

Amikor a merénylet képeit néztem, nekem ez eszembe sem jutott. Arra gondoltam, a tömeggyilkosok célja – akár terrorszervezetek tagjai, akár magányos gyilkosok – az, hogy egy emberekkel zsúfolt helyszínen minél nagyobb pusztítást végezzenek. Ennyi kell csak, lehet a helyszín bármi. 2001. szeptember 11. óta gyakran gondolok erre például a New York-i Times Square-en sétálva, ahol pár éve egy terrorista valóban megpróbált bombát robbantani.
Ahogy a bostoni képsorokat néztem, egy 2001. szeptember 12-ei interjúmra gondoltam. A még füstölgő romok közelében, elképesztő, felejthetetlen bűzben, az égett fém, műanyag és hús rettenetes egyvelegében egy középkorú házaspár ebédelt békésen, rozét iszogatva. Nézték az akkor is nyitva tartó étterem teraszán az orruk előtt, a sugárúton elhúzó mentőket, tűzoltókat, tévés közvetítőkocsikat. Annyira megdöbbentett, amit láttam, azt sem tudtam, mi a helyes kérdés: Nem szégyellik magukat? Nincs szívük? Ennél végül jóval visszafogottabb kérdésemre azt válaszolták: szimbolikusnak szánt hazafias akciót hajtanak épp végre. Azért ülnek itt, hogy például én és mások ezt felvegyék, és bemutassák a világnak: Amerika nem fél. Szabad ember nem bújik el, nem él kényszer hatására másképp, mint addig, és nem kezd egy sötét odúból gyűlölködni, összeesküvés-elméleteket szőni, higgadt vizsgálat helyett kézre eső bűnbakok után kapkodni. Ezért borozgatnak az egy nappal korábban még ott álló Ikertornyok tövében.
Amerika vezetői végül másképp döntöttek. Keresték világszerte – jogosan – a felelősöket, de ennek szürreálisan sok ártatlan ember is áldozatává vált.
A jelenlegi amerikai elnök megfontoltabb, mint elődje. A terror szót is nehezen mondta ki, hiszen túl keveset tudunk még, nem ad félinformációkat, nyugodtságra, méltóságra int. Akkora a hírzárlat (nehogy téves teóriák keljenek szárnyra), amekkorát korábban nem láttam: hívtunk telefonon Bostonban olyan civilt, aki a robbanás közelében dolgozott, szemtanú volt, de nem nyilatkozhat, mert a rendőrség írásban utasított erre mindenkit, aki tanúként az ügyben szóba jöhet. Körbejártak, aláíratták a sajtónyilatkozatokat tiltó rendőrségi papírt. 

Vannak, akik most azt mondják, Amerika lassan megszokja a terrort, hasonlóan például Izrael lakosságához. Sokan mondják, hogy soha, sehol nem lehetünk már biztonságban. Nem értek egyet, a tények nem ezt mutatják, legalábbis az Egyesült Államokban. Igaz ugyan, hogy nagyobb éberséget, készültséget kívánnak a hétköznapok mindenkitől, mint a korábbi évtizedekben, igaz, hogy áldozatokkal jár a terrorfenyegetettséggel való együttélés, de nem gyakoribbak, hanem ritkábbak a terrorcselekmények, mint 2001. szeptember 11. előtt.
2001 óta Amerika éber. Évente tíz-tizenöt terrorcselekményt akadályoznak meg, összesen négyet nem sikerült megelőzni. 2001. szeptember 11. óta 380 embert tartóztattak le előkészületekért, vagy terrornak minősülő cselekményekért. A New America Foundation adatai szerint közülük 77-nél volt robbanószer, vagy olyan anyagok, amelyek alkalmasak bombakészítésre. A 77 férfi közül 48 belföldi terrorista: szélsőjobboldali rasszista volt, 23-an az al-Kaida iszlamistái, 5 anarchista és 1 militáns környezetvédő.  
2001. szeptember 11. óta a bostoni maratonhoz fogható terrorcselekményből kevesebb volt, mint előtte. A legkomolyabb akciót 2004-ben egy rasszista szélsőjobboldali követte el, aki házi gyártású bombát küldött egy afroamerikai városi tisztviselőnek. 2001 előtt több volt a „sikeres” terrorakció…
1993-ban a világkereskedelmi tornyoknál hatan haltak meg az al-Kaida-terroristák robbantásakor. 1995-ben a szélsőjobboldali Timothy McVeigh 168 embert ölt meg. Az egy áldozatot követelő atlantai robbantást 1996-ban egy abortuszt ellenző militáns keresztény követte el.
A terrorelhárítás, minden hatóság felkészültebben, összehangoltabban, több forrásból dolgozik 2001 óta. Persze a magányos elkövetőkkel szemben nehezebb a harc, az ő gondolkodásukat, előkészületeiket nehezebb nyomon követni, a „bekattanás” pillanatát elkapni, a konkréttá váló terveket a végrehajtás előtt leállítani.

A bostoni maratont a newtowni mészárlás 20 gyermek és hat felnőtt áldozata emlékének dedikálták. A hétvégi londoni maratont pedig a bostoni mészárlás áldozatainak. A világ leghíresebb maratonjai közül egymás után kettő egyperces néma csenddel kezdődik, lelkesítő üdvrivalgások helyett. És arra nincs válasz még, vagy csak rettenetesen összetett, hogy ezeket a mészárlásokat hogyan lehetett volna megelőzni.

Így látja Bombera Krisztina: Miért nem egyenjogú minden magyar gyerek? Marsról jött férfiak és Vénuszról jött nők: egy romboló mítosz vége Nők elleni erőszak – mit változtathat meg egy tánc?