Nem beszél a gyerek!

„Velünk is inkább csak szavakban beszél, mondatokat nem nagyon mond. Én régen el akarom vinni őt vizsgálatra, de a család ellenezte, mondván, hogy az apja is későn kezdett beszélni, ez nem jelent semmit, ezért nem kell »gyógyszerelni«. Én mégis addig aggódtam, amíg végül most eljutottunk szakemberhez, aki elektív mutizmust állapított meg, így hívják, ha nem beszél idegenekkel. De én még mindig nyugtalan vagyok, mert a gyerek annyira érzékeny, hogy ettől a játszótéren sem tud igazán a többi gyerekekkel kapcsolatba lépni. Hamar megijed és hozzám fut. A hasonló korú gyerekek már szépen játszanak, építenek, ő inkább csak futkározik. Nagyon meg tud ijedni a váratlan hangoktól, befogja a fülét, ha a boltban a pénztárgép »csipogni« kezd. A családban sok minden történt az utóbbi években; az egyik sógornőm öngyilkosságot kísérelt meg, apósomék elváltak, elköltöztek, gondolom, ezek a feszültségek is megviselhették. Újabban, mióta óvodába jár, néha szabályos dührohamai vannak itthon, bár azt is látom, hogy fejlődik, mintha jobban tudna kapcsolatba lépni a gyerekekkel, mint eddig a játszótéren. Aki vele kedves, arra ő is kedvesen néz, még ha nem is beszél vele. Nagy nehézségei is vannak emiatt, például nem tud szólni az óvodában, ha pisilnie kell, bepisil, amit aztán nagyon szégyell. Ha rossz állapotban van, ha fél vagy nyugtalan, a kezével hadonászik szinte leállíthatatlanul, az apja szerint »repked«. Mi rontunk el valamit? Hogyan segíthetnénk rajta? Mert látom, hogy a saját szorongásától mennyire szenved… Ez együtt jár az elektív mutizmussal? Mi baja lehet?”

Mi a baj?

Az elektív (régen: szelektív) mutizmus, a „választott” vagy „válogató” némaság valóban azt jelenti, hogy az ép és egészséges gyerek nem hajlandó idegenekkel beszélni, miközben otthon, családi körben életkorának megfelelően beszél. A szorongó magatartás együtt járhat az elektív mutizmussal, ami egyébként lányoknál sokkal gyakoribb, mint fiúknál. A helyes megoldás: nem kényszeríteni, nem rábeszélni a beszédre. Várható, hogy „suttogásával” előbb-utóbb egy neki kedves óvónőt is megtisztel… De mindenképpen javasolható a terápia is ahhoz, hogy idővel majd – de ezt siettetni nem lehet – idegenek közt is hangosan megszólaljon. De az elektív mutizmust nem jellemzi az életkorához képest elmaradt beszédfejlődés! Mint írja, a kisfia magukkal is inkább csak szavakban beszél. Nagyon igaza van, hogy régen el akarja őt vinni vizsgálatra, ami persze még önmagában soha nem jelent „gyógyszerelést”, viszont nagyon fontos a gyerek fejlődése szempontjából, hogy minél előbb elkezdődjön a megfelelő, nem gyógyszeres fejlesztés, ha elmaradást tapasztalunk. Az érzékenység, a kapcsolatba lépés nehézsége, és az, hogy játék helyett inkább csak futkározik a kisfia, ugyanúgy az elektív mutizmusnál tágabb körű problémákra utalhat, mint a váratlan hangoktól való megijedés. Ide venném még a dührohamokat, a hadonászást, „repkedést”. Egyáltalán nem hiszem, hogy maguk rontanak el valamit, és bár lehetséges, hogy a családi feszültségek megviselték, ezek nem adnak elegendő okot arra, amit leír. Ezek autisztikus tünetek, amelyek szakszerű kezelés, segítség után kiáltanak! Autisztikus tünetnek tartjuk a beszéd erős megkésését is, és azt, hogy a gyerek nem tudja igazán jól használni kapcsolatteremtésre a beszédet.

Ide sorolható a szobatisztaság elérésének a megkésése is, bizonyos esetekben. A görög autosz szó az én-t – az „önmagá”-t – jelenti. (Automobil: az önmagától mozgó…) Arra utal, hogy az autisztikus személy önmagába van zárva, nehezen teremt kapcsolatokat – melynek a beszéd egyik legfontosabb eszköze lenne –, és ennek a hátterében az áll, hogy nem tudja beleélni magát a másik ember helyzetébe, szerepébe, vélhető gondolataiba, érzéseibe. Ez nagyon bizonytalan érzést teremt számára. Mindenképpen négy-öt éves kor előtt el kell kezdeni a megfelelő fejlesztő terápiát, amibe beletartozik a szülőkkel való intenzív együttműködés. Biztató jel, ha a gyerek, akár csak szavakat is, de már beszél! A vizsgálatok szerint, ha ötéves koruk előtt kezdik el ezeket a gyerekeket fejleszteni, tanítani – akik tehát maguktól is már megszólaltak, akkor is, ha csak ismételgették, amit hallottak –, akkor kivétel nélkül valamennyien képessé válnak egy bizonyos szinten a kapcsolatteremtő, kifejező beszédhasználatra.