Ez volt az utolsó bringaemelés?

– Nyilván nagyon komoly munka volt az utolsó bringaemelés megszervezése.

– Valóban nagyon fárasztó egy ilyen demonstráció, de nem emiatt hagyjuk abba, hanem azért, mert ma Budapesten a Gellért téren egyetlen átlagos hétvégén több ember biciklizik át, mint ahányan eljönnek bringát emelni. A továbbiakban az újabb és újabb tüntetés már talán inkább ellentétes hatást vált ki, mert megkülönböztet kerékpárosokat és nem kerékpárosokat, ami nem jó, mert elriasztja a most még nem biciklizőket. „Bringásnak lenni” egy olyan mesterséges identitás, amely a valóságban nem létezik – ahogy a tömegközlekedést használók sem tartják magukat „buszosnak” –, legfeljebb egy kisebb szubkultúra fejében, nekünk pedig nem célunk ezt erősíteni. Magát a kerékpározást szeretnénk népszerűsíteni, de ennek már nem ez a megfelelő eszköze.

– De hát azt nem lehet mondani, hogy Budapest kerékpárbarát város volna. Alig-alig történtek kerékpáros fejlesztések; az egyetlen eredmény, hogy hihetetlenül népszerű a kerékpár mint közlekedési eszköz, mondhatni sikk lett egy erre szinte alkalmatlan városban.

– A célt, vagyis Budapest kerékpárbaráttá fejlesztését még valóban nem értük el, de így nem is fogjuk. Erre alkalmasabb eszköz ma már az, ha erős szakmai szervezeteket működtetünk. A 60-as és 70-es években Amszterdamban, Koppenhágában ugyanígy utcai demonstrációkkal jelentkeztek a kerékpárosok, és miután fölfigyeltek rájuk a városvezetők, már a mérnökök munkája következett, és a demonstrációk elmaradtak.

– De itt a városvezetők nem annyira figyeltek föl rá, hogy igencsak túl vagyunk a kritikus tömegen. Okos dolog abbahagyni a nyomásgyakorlást? Ha én városvezető volnék, biztosan hátradőlnék, és azt mondanám: ha ezeknek így is jó, minek költsek kerékpárutakra, tárolókra, útjelek felfestésére?!

– Ha hátradőlnek, akkor majd megint kimegyünk az utcára. De addig is nap mint nap kint vagyunk. Ősszel, amikor elmaradt a demonstráció, az lett volna a szlogenünk: Critical Mass 365 – célzásképpen arra, hogy jelen vagyunk mindennap, és évente 40-50 százalékkal nő a bringával közlekedők száma. Európa egyetlen országában sincs ilyen gyors felfutása a kerékpározásnak.

– Mi ennek az oka?

– Az elején nyilván óriási szerepet játszottak ebben a Critical Mass-demonstrációk, aztán ez öngerjesztő folyamattá vált: rettentő látványosan nőtt a kerékpárosok jelenléte az utcákon, ami naponta újabb és újabb felhívásként szolgált arra, hogy ez egy választható közlekedési eszköz. Ráadásul szinte nulla forintból megoldható – és ez nem mindegy egy válság sújtotta társadalomban. Aki egyszer elkezd kerékpárral járni, az többé nem teszi le, mert nagyon jó. Reggel azzal kezded a napot, hogy mozogsz, ér a levegő, a napfény, a saját tempódban haladsz, nem ácsorogsz dugókban, nem nyomakodsz a tömegben. Én ezért járok bringával: a reggeli Duna-part élményéért, a mozgásért, és mert van időm frissen átgondolni az aznapi dolgaimat.

– És szoktál gondolni arra, mi rakódik le a tüdődben?

– Nem, mert ezt azzal sem tudnám kivédeni, ha autóban ülnék, sőt…! Viszont Budapest levegőjének tisztaságáért azzal tehetek, ha kerékpárral járok, és nem szennyezem. Sok embert a félelem tart vissza a bringázástól: attól, hogy elütik, ha nem hord láthatósági mellényt, hogy összetöri a fejét sisak nélkül, hogy elszennyezi a tüdejét a szmog. Valójában jó néhány dologtól védett is, aki kerékpárral jár, és az előnyöket gyarapítani lehetne, ha kerékpárbaráttá tennék a várost. Így viszont Budapest érdekes kísérleti terepe Európában annak, hogy amikor egy kerékpározásra alkalmatlan városban is ennyire megnő a biciklisek száma, akkor hogyan lesz mégis jó két keréken közlekedni. Mert az autósok mára megszokták a bicikliseket, számítanak rájuk a különböző forgalmi helyzetekben, és ettől, ha nem is technikai értelemben, de mentálisan lassan kerékpárbaráttá leszünk.

Az első CM

– Tehát nincs szükség arra, hogy költsenek a fejlesztésekre…

– Remélem, ezt a városvezetés nem gondolja így. De azért, hogy végre a város közepén átívelő Lánchídon is lehessen kerékpárral közlekedni, sokkal inkább egy olyan szakmai szervezet tehet, mint a Magyar Kerékpáros Klub, semmint a Critical Mass. De ha úgy néz ki, hogy ezt mégsem sikerül elérni, akkor biztosan összehívjuk újra a bringásokat.

– Nem érzed úgy, hogy most cserbenhagyod őket, megfosztod ezt az ötvenezres tömeget a megszokott és szeretett közösségi élményétől?

– De igen, így érzem, és ezt nagyon fájlalom is. De nagyon sokféle motivációval lehet egy ilyen szervezőmunkát elvállalni. Én ezt valóban teljesen érdekmentesen végeztem, és nehéz volna úgy csinálnom tovább, hogy nem érzem hatékonynak. Nem szeretnék abba a hibába esni, ami gyakori a civil szervezeteknél, hogy nem látják magukat a kívülálló szemével, és nem veszik észre, amikor már az erőfeszítéseik visszacsapnak. Engem például elgondolkodtat, amikor politikusokat látok a tüntetéseinken. És nem attól vagyok boldog, hogy a Critical Massre eljön a budapesti kerékpáros szubkultúra, hanem akkor leszek az, ha majd a kőműves is bringázik, munkásruhában, mert ő nem azért teszi, mert divat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne örülnék, amikor – a cycle-sikk jegyében – csinosan felöltözött lányokat látok bringával tekerni az egyetemre.

– Tényleg ez volt az utolsó? Vagy csak marketingfogásnak szántátok a búcsúemelős szlogent?

– Dehogy, mi szükségünk lett volna rá?! Szándékaink szerint ez volt az utolsó. A bringások jelen vannak a budapesti közlekedésben, és várjuk magunk közé a többieket!

Az utolsó Critical Mass képekben