Tíz éve ment el. Nagyon hiányzik. Már egy évtizede nincs az életemben olyan biztos szakmai mentor, aki dicsér vagy letol. A biztatása nélkül soha nem írtam volna könyvet… Talán e néhány sorból is kiderül, hogy tagja vagyok a Janikovszky Éva-rajongók csapatának. Pedig nem voltunk barátnők a szó hétköznapi értelmében, nem jártam abban a Bajza utcai lakásban, ahol az élete javát töltötte. Nem elemezgettük a magánéletünket, nem említette a férje halálát, és nem magyarázta el, miért él egyedül hosszú évek óta. Persze nagyon sokat beszélgettünk a szerkesztőségben, de azt soha nem tudtam meg, hogy miként van ereje e pici, vékony nőnek a rengeteg munkához – az élete az írásról szólt – és ahhoz, hogy kitartóan járja az országot. Bármerre utazom a halála óta, szinte mindenütt ismerősként emlegetik. Alig találkozom olyan könyvtárossal, aki ne tartotta volna Évát a barátjának, alig váltok szót olyan pedagógussal, aki ne emlegetné őt szeretettel. Mindenütt nyomot hagyott! Kedvességet, barátságot, humort, elfogadást. Kicsi falusi könyvtárakban, művelődési házakban, iskolákban, elegáns nagyvárosi előadótermekben, színpadokon. Pedig nem volt könnyű ember. Ha igazságtalanságot, rosszaságot, butaságot, embertelenséget tapasztalt maga körül, méregbe gurult, és nem rejtette véka alá a véleményét. Nem hercigeskedett, nem akart jobbnak, „aranyosabbnak”, fiatalabbnak látszani, mint amilyen. Igazat írt, és igazul viselkedett.
Vasaló és cigaretta
Idén, április 23-án lett volna a nyolcvanhetedik születésnapja. Még élhetne… De elment. Pontosabban elvitte az az átkozott hárombetűs betegség, amit leírni is utálok. Mert tarol, nem válogat, és számtalan élet végére tesz tragikus, idő előtti pontot. Mivel sok kedves ismerősömet vesztettem már el miatta, módom volt megfigyelni, ki hogyan viseli, és miként száll szembe a betegséggel. Éva ez ügyben is különleges volt, mert a humora a legkeservesebb helyzetekben is vele maradt. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy egyszer a szerkesztőségben hallgattam őt, és folyt a könnyem a nevetéstől. Nem fogják elhinni, miről mesélt! A sugárkezelésről. „Képzeld el, Ildikém, hogy fejed fölé kúszik egy hatalmas vasaló, közben gonoszul megvilágítanak itt-ott, valami kattog, valami sípol, de te nem azon gondolkodsz, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben fekszel, hanem azt lesed, hogy az a hülye vasaló rád esik-e. És amikor vége az egész tortúrának, szinte boldog vagy. A vasaló ott maradt fönn, te pedig megúsztad…!” Ezt szépen végigmondta, majd csodálkozva nézett rám. „Mit csinálsz? Potyognak a könnyeid. Sírsz vagy nevetsz?” És a kórházi találkozásunk! Utolsó interjúinak egyikét adta nekem a valahai Szabolcs utcai kórházban 2003-ban. Kinn hét ágra süt a nap, a kórteremben minden hófehér. Nagy az ágy, benne a test parányi. Sápadt arc, harmonikus vonások, ironikus kék szempár. Testsúly? Talán eléri a negyven kilót. Zavarban vagyok, mert sírhatnékom van, de nem akarom, hogy észrevegye, tehát már a belépés pillanatában teátrálisan gratulálok a Kossuth-díjához.
– Nagyon örülök, hogy még életemben megkaptam – mondja a fizikai állapotához képest ragyogó mosollyal, majd egy idő után megelégeli, hogy sokáig szerencsétlenkedem a kabátommal meg az ezer szatyrommal. – Hagyd abba a pakolást, ne motorizálj! Tedd a virágodat a tükör alá, hogy jól lássam, a széket pedig húzd ide, az ágyam mellé, és ülj le! No, most végre nyugton vagy, tehát megleplek valamivel – mondja titokzatos arccal, majd a fiókjából cigarettát vesz elő. – Nyisd ki az ablakot, és gyújtsunk rá! – vezényel. Ő elégedett arccal pöfékel, én rettegve.
– Éva, ha bejön egy orvos, engem elmebetegnek néz, hogy egy súlyos beteggel dohányzom, és úgy rúg ki, hogy a lábam sem éri a földet! Akkor nem lesz interjú…
– Ne csinálj nagy ügyet mindenből! – feleli ő, mire elhagy a szorongás, és megint nevetni kell. Mert a helyzet elképesztően furcsa, csibészes, szabálytalan, olyan „janikovszkys”…
| „Bizonyítom, hogy szeretem!” Janikovszky János, az írónő egyetlen fia: „Érett férfikorban levő »kisfiúként« (négygyerekes apaként) egyre bizonyítom anyunak, hogy szeretem, és mindent megteszek azért, hogy az emlékét életben tartsam. Lehet, hogy ő csöndesen mosolyog az erőfeszítéseimen, de én örülök az életéről szóló vándorkiállításnak, a munkásságához kapcsoló programoknak, az őt ábrázoló szobroknak, a születésnapján rendezett estnek a Katona József Színházban, és annak is, hogy mindent elkövettem azért, hogy ne zárják be a róla elnevezett iskolát. Örülök annak is, hogy a Móra Könyvkiadó, ahol és amelyért közel ötven (!) évig dolgozott, ismét az öt legnagyobb kiadó egyike lett, és rendületlenül adjuk ki a könyveit. Mivel tőle távol állt a pátosz, most, nem sokkal a születésnapja után csak egyetlen kérdést teszek fel neki: Ugye, nem tudtad elképzelni a zűrös kamaszéveim idején, hogy egyszer a Móra Kiadó tulajdonosának leszel az édesanyja?” |
„Kire ütött ez a gyerek?”
Kevesen tudtak-tudnak úgy írni a gyerekekről, ahogy ő. Nem véletlen, hogy harmincöt nyelvre fordították le a könyveit, sokat szerepelt tévékben, rádiókban, dolgozott hetilapoknak, folyóiratoknak, több könyvéből készült rajzfilm, tévéjáték és nagyjátékfilm is. Ő soha nem volt édeskés, nem gügyögött – de áradt a soraiból a szeretet meg az elfogadás –, és a könyveit olvasva eltöprenghetünk azon, hogy miért akarjuk mi, felnőttek úgy „beállítani” a világot, mintha a gyerekkor csak szépet-jót jelentene. Emlékeznek a „Kire ütött ez a gyerek?” mottójára? „Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van…” Vagy „A tükör előtt” című kamaszmonológra? „Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem…”
Mintha nemcsak gyerekeknek írt volna, hanem a szülőknek is. Mintha szüntelenül azt kérdezte volna a felnőttektől: emlékeztek? Emlékeztek még arra, hogy néha átkozottul nehéz gyereknek, különösen kamasznak lenni? Egyszer nyilatkozott is erről. „Nagyon szerettem gyerekeknek írni, de én régen sem csak hozzájuk akartam szólni. Például az „Örülj, hogy lány! Örülj, hogy fiú!” című könyvemet fiatal szülőknek, kismamáknak szántam. Ám ha írnék egy véres királydrámát, azt is a gyerekkönyvek között árulnák. Én Réber Lászlóval együtt beskatulyázódtam. (Éva könyveihez évtizedeken át Réber László készítette az illusztrációkat – a szerk.) Aztán mégis kimászott a skatulyából: élete utolsó korszakában felnőtteknek írt. Ugyanolyan fegyelmezetten és szeretetteljes iróniával, mint a gyerekeknek. Hihetetlen érzékenységgel mutatta meg a végtelenül fontos, de szüntelenül változó szülő-gyerek kapcsolatot. Soha nem egyoldalúan, mert tudta, hogy minden éremnek (emberi viszonynak) két oldala van! Az utolsó korszak írásaiban önmagát sem kímélte. Igazat írt az öregedésről, igazat írt a betegségekről – a sajátját nem dobolta ki, de ha kérdezték, őszintén felelt –, és többször nyilatkozta, hogy aggódik a kortársaiért. Éppúgy, mint a gyerekekért, a szülőkért meg az összes olvasójáért. Idemásolom, mit mondott róluk élete végén. „Ó, az olvasók! Ők erőt adnak, és kedvet csinálnak a munkához. Adósuk vagyok. Mert annyi szeretetet kaptam és kapok tőlük, hogy az több életre is elég! Rengeteg levél, jó szó, kedvesség mosoly, simogatás (boltban, utcán, kórházban, mindenütt). Hogy én is éppígy…, velem is pont ez… nekem írta…, rólam írta. Nem mondom, hogy az utolsó műtétem habos leányálom volt, nem mondom, hogy harmatos rózsabimbónak érzem magam, de hogy lehetne nekem okom (jogom) panaszra?”
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
