– Reggel óta pózolt. Egy stáb várta, hogy szép és bájos legyen, mosolyogjon. Most délután kettő van. Elfáradt?
– Hát persze! Elfáradtam és éhes vagyok. Egyébként munka közben, legyen az bármilyen jellegű, soha nem érzem a fáradtságot, hiszen a feladatra koncentrálok, inkább utána eresztek le kicsit. De most ezt sem lehet, hiszen interjút adok.
– Gondolom, nem nagy probléma interjút adni annak, akinek az élete, a munkája a beszéd.
– Az embert az összpontosítás fárasztja el, nem a beszéd. Nyilván mást és másra figyelek élő adásban, és másra most. Egyébként a kérdezés nem fárasztó, a fölkészülés kimerítő, hogy tudnom kell, aki a mikrofonom elé ül, az mit tett, mondott tavaly, három vagy öt éve. Azt hiszem, ha van mániám, az a túlzott precízség.
– A túlságosan precíz emberek nehezen tudnak lazítani. Ha egy héten át naponta adásban van, hogyan pihen utána?
– Hát nem alszom át a következő hetet! – mondja nevetve. – A szellemi fáradtságot fizikaival vezetem le. Kora reggel lesétálok a Duna-partra, és futok, majd úszom egy jót, aztán mezítláb hazagyalogolok. Vagy elmegyek lovagolni. Imádom! Az a totális kikapcsolódás. Lovon ülve nem cikáznak a gondolatok, ott csak a lóra és a lovaglásra tud figyelni az ember.
– Csak nem készül ismét a nemzeti vágtára?
– Nem lesz harmadik, a szüleim megeskettek, hogy nem indulok többé. Féltenek. Egyébként nem is tudom, honnan jött az állatok, a lovak szeretete, mert gyerekként egy tengerimalacom sem volt. Aztán huszonhárom évesen beleszerettem a lovakba, a lovaglásba.
– A férje, a kislánya is lovagol?
– Ők nem, bár Jázmin előbb ült lovon, mint járt. Gyakran viszem magammal a lovardába, de még kicsi hozzá. A férjemnek nem jött be a lovaglás, ő fut, edz, régebben thai-boxolt – mondja, közben megérkezik a gombaleves.
– Jó étvágyat, könnyű annak, aki bármit ehet, mert vékony.
– Így igaz, szerencsés alkat vagyok, anyukám génjeit örököltem. És szeretek is enni. Kedvencem a csülökpörkölt, és sok régi palóc étel, amelyek elkészítését a nagymamámtól tanultam. Tésztát gyúrni is ő tanított, és én tudom, a friss házi tésztának nincs párja. Gyakran főzök kínait, mexikóit, igazi nemzetközi konyhát vezetek, persze figyelve arra, hogy sok gyümölcs és zöldség kerüljön az asztalra. Nem mindegy, min nő föl egy gyerek.
| Névjegy
• Salgótarjánban született, Dunavecsén nőtt föl, Leányfalun él. |
– És az sem mindegy, milyen nevelést kap.
– Nem bizony. Engem a tanítónő édesanyám és a mérnök apám szigorúan nevelt, nem volt kényeskedés, csak következetesség és egészséges féltés, szeretet, amiért máig hálás vagyok. A mi nevelési elveink is hasonlóak, igyekszünk következetesek lenni a gyerekünkkel, és nem engedjük, hogy a nagycsalád kényeztesse, elhalmozza ajándékokkal. Meg kell tanulni értékelni az apró örömöket, ajándékokat. Szerencsésnek vallom magam, mert a férjemmel ugyanazt gondoljuk a családról, a gyereknevelésről.
– Nem is féltik Jázmint?
– Nem vagyok féltős típus. Azt tartom, a gyerek legyen önálló, tapasztaljon meg dolgokat, és úgy tűnik, ez jó irány, mert a lányunk élvezi, ha egyedül meg tud csinálni valamit, megoldja a dolgait. Elpakol, szereti a rendet. Az apukája inkább félti, ha hasra esik, ő előbb ugrik, mint én. Viszonylag fiatalon, harminc előtt szültem, ez talán ebből is adódik.
– Nem féltette a karrierjét? Nem változott meg az élete?
– Nem féltem, de az életem nagyon megváltozott. Szebb, boldogabb, tartalmasabb lett. Átértékelődtek a dolgok. Azt gondolom, kötelességem elmondani azoknak, akik félnek a gyerekvállalástól, hogy egy baba miatt semmit nem kell föladni, az ember mindent tud csinálni, a gyerek öröm, és segíti a kapcsolat kibontakozását. Ha megengedhetem magamnak, vannak napok, amikor csak a gyereké vagyok!
– Az ön kapcsolatát persze nem a gyerek érkezése tette sínre.
– Bevallom, nem, hiszen a mi kapcsolatunk egyedi. Tizennégy éves korunk óta egy iskolába jártunk, együtt cseperedtünk, igazi gimnáziumi szerelem a miénk. Évekig csak barátok voltunk, ment a csajozás, a pasizás, mindent tudtunk egymásról, én egy kicsit csélcsap voltam, ő ezt tudta, aztán mégis megbízott bennem. Két év együtt járás, nyolc év együttélés után kérte meg a kezem, a tizedik évforduló napján házasodtunk össze, és ennek már kilenc éve, és ami sokak számára meglepő, mi még ma is nagyon jókat tudunk beszélgetni, igazán szeretjük egymást.
– Nem unalmas, hogy minden rózsaszín? Sosincs vita?
– De azért van, természetesen néha mi is vitatkozunk, a kapcsolatunk eleje különösen zúzós volt. Én hirtelen vagyok, a férjem zárkózottabb, csendes, őrlődő, érzékeny. Ha megbántom a stílusommal, a figyelmetlenségemmel, ami persze előfordul, tudom, neki lelki válságot okoz. Én nagyon gyorsan fölcsattanok, és gyorsan megbocsátok, ő rágja magát. Azt tartom, munka van abban, hogy egy kapcsolat harmonikus maradjon. Ma a fiatalok könnyen, két-három probléma után kimondják: szétköltözünk. Látom azt is, hogy a gyerek születése után a pár nem figyel egymásra, kiüresedik a kapcsolat. Én tudatosan figyeltem ennek elkerülésére, és miután Jázmin elmúlt egyéves, rábíztuk a nagymamára, és elvonultunk kettesben néhány napra.
– Ez olyan urbánus gondolkodásmódnak tűnik nekem, ön pedig folyton azt nyilatkozza: ízig-vérig vidéki.
– Mert az vagyok! Nem bírom a nagyvárost. Évekig Zuglóban laktunk, zöldövezet, mégsem bírtam megszokni. Emlékszem, egyszer áthívtam a szomszédokat, próbáltam barátkozni, de nem értették, mit akarok. Itt, Leányfalun más a helyzet. Ez vidék, itt szeretettel fogadtak, átlátunk egymáshoz, együtt szülinapozunk, sétálunk, a férjek együtt söröznek, nekem erre szükségem van.
– Túléltek egy építkezést?
– Túl, pedig többen azt mondták, bolondok vagyunk, rámegy a házasságunk. Megúsztuk! És nagy gondok sem voltak, csupán apróbb átverések és egy kivitelezőcsere. Tavaly júniusban költöztünk, régi közös álmunk vált valóra. Itt minden a mi ízlésünket tükrözi, végre van kertem! Hamarosan terem a borsó, a paradicsom, de lesz répa, zöldség, retek, paprika, tök, cukkini, minden. És szépen nőnek a gyümölcsfák is, barackok, cseresznyék, meggyek.
– Ez mind szép, de nem gondolt arra, hogy az ősztől elsős Jázminnak fővárosi iskola kell, hogy ott több a lehetőség?
– Nem, ez meg sem fordult a fejemben! Az én gyerekem itt helyben fog iskolába járni, mert meggyőződésem, hogy vidéken is vannak jó óvodák és iskolák, kiváló pedagógusokkal. Vidékiként tudom, mást kap az a gyerek, aki kis közösségben tanul. Aki faluban, kisvárosban nő föl, azt többféle inger éri, mert több generáció életét ismeri meg, mert gazdagabb a szokásvilág, mert élnek a hagyományok. Egyébként soha nem járatnám a gyerekem versenyistállóba, nem venném el a gyermekkorát rengeteg különórával. Szerintem nem kell hatévesen Chopint játszani a zongorán, hanem mesét kell hallgatni, énekelni, futni és játszani, játszani, játszani.
– Ezeket hallva feltételezem, a nyaralás is vidéken lesz.
– Mi egész évben utazunk, kéthetente a szüleimhez Dunavecsére, vagy a nagymamámhoz a Mátrába, máskor meg csak úgy barangolunk az országban. A kislányunk megszokta ezt, pici kora óta bárhol elalszik, könnyen barátkozik, nem kötött gúzsba soha. A nyaralás rítus, és nyolc éve két hét Balatonlellét jelent a szülőkkel. Jázminnal az idén először utazunk külföldre, nagy baráti társaság lesz velünk, és megnézzük, milyen a Vörös-tenger Egyiptomban.
– Egy gondolatra térjünk vissza a televíziózáshoz. Emlékszik, ki volt a legemlékezetesebb interjúalanya?
– Természetesen. Földes László, Hobó. Ha jól emlékszem, valami évforduló kapcsán beszélgettünk Az Estében, szerettem ezt a műsort, mert rendhagyó volt. És persze a kellemetlen beszélgetőtársak nevét is tudom, de róluk ne beszéljünk. Egyébként engem ma már nem lep meg, ha valaki nem válaszol a kérdésemre, szemrebbenés nélkül fölteszem újra és újra. Volt, aki attól lett ideges, hogy harmadszor is ugyanazt a kérdést kapta.
– Van bakija, amire örökké emlékezni fog?
– Igazi nagy bakira nem emlékszem, de nehéz helyzet volt több is. Például az első munkahelyemen élő adásban, hírolvasás közben leszakadt egy neon, és ott himbálózott előttem. Megfogtam, egyszerűen letéptem, és folytattam a híreket. Mire az időjárás-jelentéshez értem, leszakadt a párja is, ott lifegett a hátam mögött, jót nevettünk, de az eszembe sem jutott, hogy az áram agyoncsaphat. Nehéz helyzet az is, amikor lefagy a stúdióban a szerver, vagy nem ér oda időre az interjúalany. Egyszer tizennyolc percig kellett mankók nélkül egyfolytában, folyamatosan beszélnem. Hát az nem könnyű.
– Gondolom, és feltételezem, az a vágya, hogy ez többé ne forduljon elő.
– Ez eszembe sem jut. A vágyaim, az álmaim most nem a munkával kapcsolatosak, családi vonatkozásúak. Jázmin gyerekszobája tágas, azt hiszem, örülne egy kistestvérnek, ahogy én is örültem hatévesen az öcsémnek.
Szöllősy Györgyi fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
