Élete nem indult zökkenőmentesen. Hatéves korában egy gyermekbénulás következtében jobb lába kacska maradt, és ez örökre megpecsételte az amúgy mozgékony, rendkívül éles eszű kislány életét. A szenvedés azonban csak még bátrabbá, még acélosabbá tette őt. A zsidó–magyar származású fotográfus és az indián–spanyol félvér nő gyermeke különös szépségű, lázadó természetű kamaszlánnyá cseperedett. Legszívesebben férfiöltönyben járt-kelt, ami nem csupán emancipáltságát volt hivatva jelezni, de jótékonyan eltakarta sorvadt lábszárát is. Hol voltak már a csúfolódó gyerekek! Intelligenciája, öntörvényűsége meghunyászkodásra késztette a legvagányabb fiúkat is. Talán éppen ezért szeretett bele a középiskola sztárja, Alejandro Gómez Arias is. Frida is könnyen lángra lobbant iránta, mindenütt szerették egymást, ahol csak alkalmat találtak rá. Együtt szálltak fel arra a baljóslatú buszra is, amely 1925. szeptember 17-én hazafelé indult velük az iskolából. Ezúttal azonban csak pár percig robogott békésen, aztán iszonyú erővel nekicsapódott egy villamosnak. Frida arra eszmélt, hogy a teste egy vértócsa közepén fekszik, a medencéjéből pedig egy fémcső mered ki. Nem sok esélye maradt a túlélésre. Alejandrón azonban valami csoda folytán egy karcolás sem esett. A lány hónapokig lebegett élet és halál közt, de másodszor is megszabadult a halál torkából. Ezúttal azonban olyan sérüléseket szerzett, amelyeket soha többé nem hevert ki. A gerince több helyen eltört, ezért egy életen át vasfűzőt kellett viselnie, de ez semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy amíg beteg volt, a szerelme elhagyta. Ez volt az első, nőként elszenvedett kudarca.
Diego, szerelmem!
„A buszt leszámítva, Diego volt életem legvégzetesebb balesete” – értékelte élete vége felé Frida a találkozását férjével, Diego Rivera festőművésszel. A férfi huszonegy évvel volt idősebb nála. Csúnya és kövér, akár egy óriási béka, érthetetlen, mi tetszhetett benne a húszéves lánynak. A visszaemlékezésekből azonban kiderül, hogy az akkor már sikeres és köztudottan nagytermészetű művésznek olyan karizmája volt, ami mágnesként vonzotta hozzá a leggyönyörűbb nőket. Frida tudta ezt, de nem érdekelte. Mit veszíthet? Tragédiákkal teli élete vakmerővé tette. Lecsalogatta az éppen egy freskón dolgozó maestrót az állványzatról, és arra kérte, vessen egy pillantást a képeire. Riverának első pillantásra megtetszett a makacs, tűzrőlpattant lány. Előbb csak felszínesen, majd egyre komolyabban vizsgálgatta az eléje kiterített vásznakat. Végül kijelentette: nagyszerűek! „Eleven érzékiség áradt belőlük, mely könyörtelen, mégis érzékeny megfigyelőképességgel párosult. Kétség sem férhetett hozzá, ez a lány igazi művész” – nyilatkozott később az első benyomásáról. A második benyomást már a lány hálószobájában szerezte, az úgynevezett Kék házban. Frida azonnal és fenntartások nélkül nekiadta magát. Rivera volt az első férfi, aki áttörte magánya falát. Értette őt és érezte. Kizárólagosan birtokolta az első perctől fogva. Lélekpárok voltak ők. Művészek, akik a képeikben éltek igazán. Egy fontos különbség akadt közöttük: míg az elkötelezett kommunista Rivera ecsetét az ideológiák mozgatták, Frida saját benső világában élt. Képei mintha a szíve legbelsejéből szóltak volna, ezért olyan hihetetlenül kifejezőek és magával ragadóak. Diego tudta ezt. Ha lerészegedett – és ez nem ritkán történt meg vele –, büszkén kürtölte világgá: „Az én Fridám nálam is jobb festő!”
Frida, az Istennő
Frida számára azonban a siker soha nem volt fontos. Gondolatai kizárólag a szerelme körül forogtak. Diego volt mindennek az alfája és az ómegája. Úgy szerette a férfit, ahogy csak azok a nők tudnak, akiknek kizárólag szenvedést okoznak. Még főzni is megtanult a kedvéért, híres receptjeit naplójában jegyezte fel. Mindent megtett, hogy a mestert magához láncolja. Eldobta férfiöltönyeit, amelyeket egykor oly’ vagányan viselt, és hosszú, tarka szoknyákba, teuhan indián népviseletbe öltözött, mert ez tetszett Diegónak. A haját megnövesztette, és színes kendőket, virágokat fűzött bele – eleven nemzeti kincsként vonult be a fogadásokra, baráti bulikra. Az élvhajhász Diego hiába imádta az ő törékeny galambját, egy idő után mégis menekülni kezdett előle. Titokban fűvel-fával megcsalta, alighanem ez volt szabadsága utolsó záloga. Minél inkább elveszítette önmagát Frida, annál távolabbra került tőle Diego. Az i-re a pontot az asszony terhessége tette fel. Már négy éve éltek az USA-ban, Rivera lubickolt a sikerben, Frida viszont egyre inkább hazakívánkozott Mexikóba. Gyerekeket szeretett volna, és igazi otthont. Hiába mondták neki az orvosok, hogy a medencéje nem fogja bírni, ha egy magzat kezd növekedni benne, Frida nem hitt nekik. Legmegrendítőbb festménye az, amelyen a Henry Ford Kórházban ábrázolja magát Detroit-ban, elesetten, vetélés közben. Senki előtte nem ábrázolta még ilyen leplezetlenül, őszintén a női testet és a szexualitást! Fridában gyermeke halálával valami végleg összetört. Az utolsó lökést férje és húga, Cristina szerelmi kalandja jelentette számára. Ezt a kettős árulást soha nem tudta megbocsátani. Úgy döntött, elhagyja Diegót. Ekkor már visszatértek Amerikából, és otthonukban épp a magyar származású amerikai fotográfust, Muray Miklóst látták vendégül. A férfi szép volt, jólelkű, és rajongott Fridáért. A kétségbeesett asszonynak pedig éppen erre volt szüksége. Hogy valaki kényeztesse, a tenyerén hordja, segítsen művészi kiteljesedésében és végső soron önfelszabadításában. Miklós értette, mit vár tőle ez a gyönyörű nő, és mindent megtett, hogy kiállítást szervezzen neki New Yorkban. Amikor Mexikóban felültek a repülőgépre, Frida pontosan érezte: élete fordulóponthoz érkezett. Soha nem remélt siker várt rá. A „gringók” rajongtak a művészetéért. Azonnal eladta kiállított képei felét, amiből legalább egy éven át nagy lábon tudott élni. Elhatározta, soha többé nem fogad el pénzt férfitól. Szerelme Miklóssal lángolt, a férfi úgy látta szépnek őt, ahogy van. Fájdalmaktól elgyötörten, örökösen vasfűzőbe bújtatva, sorvadt lábbal. Mindegy volt neki, „hány sebből vérzik” Frida, az asszony szenvedélyes, különös lelkéért rajongott. Kahlo úgy hívta őt, a fény hercege. Méltán. A legszebb fotókat ő készítette róla. Frida ezeken valóban tündököl, holott a szíve mélyén mindvégig érezte: ez csak pótlék. A sorsa hamarosan visszarántja Diego mellé. Miklós megértette Frida döntését, és búcsúlevelében megbocsátón ezt írta neki: „Hárman voltunk, de valójában csak ti ketten számítottatok. A hangja hallatán hullajtott könnyeid árulkodtak erről. Mindörökre hálás leszek a boldogságért, mellyel mindennek ellenére nagylelkűen megajándékoztál.” A már-már ikonikussá vált mexikói festőnő azonban New Yorkban nem csak Miklósért rajongott. A levegő volt-e más, vagy a férfiasan kemény Frida szabadult ki a palackból, egy biztos: leszbikus hajlama egyre inkább előtérbe került. Három-négy női szeretőt is feljegyzett a naplójába.
A „kecskebak”
Frida egy évig bírta Diego nélkül. Amikor hazatért Mexikóba, újra összeházasodtak, és megígérték egymásnak, hogy többé nem bántják, csak szépen szeretik egymást. Mindenesetre a szexet egyelőre mellőzték. Ez az az időszak, amikor a Sztálin elől menekülő Lev Trockij és felesége, Natalja beköltözött Riveráék otthonába. Diego rajongva tisztelte a kommunista vezért, Frida pedig isteni ételeket főzött neki, és két perc alatt az ujja köré tekerte. Úgy gondolta, bosszút áll Diegón. A „kecskebak”, ahogy titokban nevezte az idősödő Trockijt, nem tudott ellenállni az asszony ízeinek, zamatának és olthatatlan életkedvének. Titokban találkozgattak, Frida teljesen megőrjítette a férfit. Míg végül a viszony veszélyessé kezdett válni, és a házaspár elköltözött a Kék házból. Frida búcsúajándékként egy festményt ajándékozott magáról a szeretőjének, amit azonban Trockij felesége szándékosan a házban felejtett. Diego semmit nem vett észre az orra előtt zajló románcból. Úgy tűnt, semmi más nem érdekli a művészeten és a politikán kívül. Frida mérges volt, hogy édes bosszúja nem talált célba.
Az utolsó út
Fridát negyvenes éveiben sajnos egyre inkább kísértette a múltja. Sorvadt jobb lábán fekély keletkezett, és nem sokkal később térdből amputálni kellett. Élete végéig összesen harminckét műtétet végeztek el megroggyant, összetört gerincén, de egyik sem vezetett tartós eredményhez. Élete utolsó éveit kénytelen volt már tolószékben tölteni. A nap minden percében gyötörték a fájdalmak. Amikor már az ecset is kiesett a kezéből, Mexikó múzsája nem kívánt tovább élni. 1954. július 13-án, negyvenhét éves korában végzett vele a tüdőelégtelenség. Naplóbejegyzései azonban azt sugallják, a művész önmaga vetett véget a szenvedéseinek. Utolsó sorai ezek voltak: „Remélem, örömteli az elmúlás… és soha nem térek vissza… Frida.”
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
