Így kémkednek utánunk a neten

A hír: Az Economist folyóirat szerint a magánvállalatok valójában sokkal többet tudnak rólunk, mint az állam. „A Google vagy a Facebook az összes levelünket »elolvassa«, feljegyezheti, kivel telefonáltunk, és azt is, hogy éppen hol tartózkodunk. Azért teszi ezt, hogy minél célzottabb hirdetéseket jeleníthessen meg számunkra” – írják. „Vajon mit tennénk, ha a posta felbontaná a leveleinket és elolvasná azokat? Majd a leveleink alapján személyre szóló szórólapokkal tömné tele a postaládánkat. Nem lennénk felháborodva?” – teszi fel a kérdést a lap. Egy közvélemény-kutatás szerint a gmailt felhasználók 71 százalékának fogalma sem volt arról, hogy a cég átolvassa a levelezésüket és 88 százalékuk szerint ennek azonnal véget kell vetni…

Soma véleménye: Ugye milyen nagyszerű, hogy ingyen létrehozhatunk akár egészen nagy tárhelyű e-mail címeket? Nem beszélve arról a fantasztikus lehetőségről, amit a Google és más keresőszolgáltatások adnak, hogy elképesztő mennyiségű információhoz juthatunk pillanatok alatt ingyen! Ez valóban szuper, no de mint mindennek, ára van.
Vagy mégis mit gondoltunk? Hogy a Google, gmail és a többiek pusztán emberbaráti szeretetből ruháznak be feltehetően dollármilliárdokat a fejlesztésbe, karbantartásra, fenntartásra… abba, hogy egyáltalán legyenek és szolgálhassanak számunkra?
Ha mi önként és dalolva úgy döntöttünk, hogy használjuk őket, abszolút egyenrangú, hogy cserébe ők is használnak minket. Az viszont igaz, hogy a részükről az lett volna a korrekt és barátságos (no de mi alapon várjuk el, hogy bárki is az legyen, mi alapján képzeljük el, hogy bárkinek is milyennek kellene vagy illene lennie), hogyha előre jelzik: „Tisztelt felhasználó! Előre közöljük veled, hogy mi ingyenesen adjuk a szolgáltatásunkat, viszont cserébe felhasználjuk az összes általad beírt adatot, információt, hiszen nekünk ez a hasznunk, érdekünk az egészben, hogy aztán ezeket az adatokat visszapörgessük a fogyasztói világ minél hatékonyabb fenntartására.”
Oké, ők ezt nem jelezték nekünk, de engem csöppet nem lepett meg ez a dolog, ezt abszolút sejtettem, sőt igazából tudtam is – tudjuk jól, hogy valójában minden információ ott van a tudatalattinkban. Teljesen világos volt, hogy ezt nem jótékonyságból, hanem előre kiszámított érdekekből teszik.
Épp ezért, ha nem szeretnénk, hogy ennyire lásson minket a „Nagy Testvér”, akkor ne szálljunk be ennyire a mátrixba.
 
Erről eszembe jutott Madame Ghis története, aki 66 évesen engedett a lelke hangjának, és – már amennyire lehet – kiszakította magát az előbb említett mátrixból, a társadalmi kötelékekből.
Lemondott a jogairól és a kiváltságairól, amelyeket az állam garantált neki, és befejezte a megkívánt kötelességek és kötelezettségek teljesítését. Konkrétan ez azt jelenti, hogy megvált az egészségügyi és egyéb biztosításoktól, a bankszámláktól, hitelkártyáktól, vezetői jogosítványtól, vagyontól, befektetésektől… Nem kért nyugdíj-megtakarítást vagy öregségi nyugdíjat. Egyidejűleg beszüntette a jövedelemadó-bevallás kitöltését. Az állam persze aggódott szokatlan viselkedése miatt, és erőszakosan próbálta visszatéríteni a disszidenst a „törvényes” útra. 
 
Egyre több emberben jelenik meg az igény arra, hogy szabadabban élhessen, hogy ne legyen ennyire bekötve a különféle rendszerekbe. Egyre több fiatalt hallok arról beszélni, hogy önszerveződő, önfenntartó, bio-öko közösséget szerveznek, tanyát vesznek, kivonulnak ebből az egészből. Sőt, nemcsak hallok ezekről, de jártam is ilyen helyen.
Tudomásul kell vennünk, hogy egy nagy egésznek vagyunk az apró porszemei. Itt mindenki „össze van kötve” mindenkivel, és minden(ki) kihat mindenre, mindenkire. Benne vagyunk a nagy közösben, és használjuk azt, minden előnyével, hátrányával együtt.
Az internet, a telefon annyira elszemélytelenítette a kapcsolatokat, hogy talán éppen a cikkben levő tényekkel való szembenézés segít majd abban, hogy újra személyesen találkozzunk, és intim együttlétekben megnyílhassunk egymás felé. És a magánéletünkről, legmélyebb dolgainkról nem emailen vagy a Facebookon írunk majd. (Egyébként az is nyilvánvaló, hogy a nagy szolgáltatók számára teljesen lényegtelen a sok millió civil magánélete, főleg ami nem köthető szolgáltatáshoz, piaci termékhez.)
Ami számomra nagyon magánjellegű, azt egyébként sem elektronikusan közlöm a szeretteimmel. És nem is telefonon.

Rajtunk múlik, mit rakunk föl a közösre, mennyire használjuk, illetve az is, hogy mennyire fogjuk föl barátságosan ezt a helyzetet.
Használjuk a villanyt, a gázt, a milliónyi szolgáltatást, az utakat, parkokat, szórakozó és közösségi helyeket… Az anyagi világ pedig fenn akarja  tartani magát. És hogy mennyire tartja fönn magát, azon múlik, mi mennyire használjuk.
Én részemről nem vagyok hajlandó semmiféle „parába”, szorongásba, félelembe belemenni. Mindenfajta félelemgenerálás gyengíti az embert.
És ami még igen kényelmes számomra: gondolkodnom kell azon, hogy egyáltalán vannak-e titkaim.