A hír: Épségben megtalálták a rendőrök azt az örökbefogadó nevelőszülőknél élő 13 éves fiút, aki az utolsó oktatási napon tűnt el Tárnokról. A gyermek napokig csavargott, majd egy hozzátartozójához, egy fővárosi szállóba ment. Ott találtak rá a rendőrök hétfőre virradóra.
Karafiáth Orsolya írása: Mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban jó tanuló voltam, egyedül a matematika és a testnevelés rontotta az átlagomat, de azok rendesen. A tesit úgy utáltam, ahogy van, a kegyelemkettesekig sikerült csak – stílusosan szólva – feltornásznom magam. Már a szűk lányöltöző taszított, hogy huszonkettőnkre volt két zuhany és negyedóra, így igyekeztem nem megizzadni, sőt általában olyan keveset mozogni, amilyen keveset csak lehet. Ám szerencsére olyat még nem hallott a világ, hogy valakit testnevelésből húzzanak meg, így rettegnivalóm csak a matektól volt. Anya értette a kínlódásomat, velem érzett, neki sem mentek a reáltantárgyak annak idején, így a folyamatosan kapott rossz jegyeket leginkább vele írattam alá. A „matekos” napokon kerültem apával a társalgást, nem akartam hallani, milyen buta vagyok, mekkora egy reménytelen eset. Folyamatosan jártam korrepetálásra, bemagoltam, amit lehetett, de hiába, nem és nem ment a dolog.
A bukást egy ideig sikerült elkerülnöm. A bukás volt ugyanis a legnagyobb szégyen nálunk, mindig rettegtünk, nehogy hozzánk „bukjon le” valaki, mert nagyon úgy festett a dolog, hogy nem is a teljesítmény, vagy a rossz képességek miatt kaptunk meg egy-egy idősebb iskolatársat, hanem igen sokszor magatartásproblémák (is) álltak a háttérben. Az osztályfőnök megunta a nehéz esetet, egyszerűbb volt átpasszolni a feleselős-nemkészülős-lelkibeteg-rizikós gyereket egy másik kollégának. Ám legtöbbször másik iskolából kaptuk a díszpintyet, aki egy ideig nálunk is szerencsét próbált. (Ez főleg általános iskolában volt, a gimnázium idején csak egyszer változott az osztálylétszám, és az is más miatt: egy lány idegösszeomlást kapott.) Az egyik ilyen évfolyamokon és iskolákon bukdácsolós fiúval elég jóban voltam. Nos, az ő „kudarcai” hátterében sem a szellemi képességei álltak, inkább az, hogy otthon senkit nem érdekelt, mit csinál. Így titkolgatnia sem kellett az egyeseket, és a bukásokat, elbujdosni végképp nem kellett – a szülők arra sem vették a fáradságot, hogy összeszidják.
A gimiben viszonylag sokakat megbuktattak, de évismétlésre nemigen került sor. Az egyes voltaképpen inkább egy nagy felkiáltójel volt, egy viharjelzés, illetve a nyaralás elrontója: készülni kellett a pótvizsgára. Engem végül harmadikban, félévkor vasaltak el, tegyük hozzá: megérdemelten. Annyira utáltam a trigonometriát, olyannyira idegen volt a terület, hogy az agyam egyszerűen leblokkolt. (Persze év végére a buktatós-sokk miatt összeszedtem magamnak, és enyém lett egy bűvös hármas…). Máig emlékszem, milyen rosszkedvűen mentem haza, a gondolatokra, hogy én ezt hogyan fogom beadagolni. Hogy a szüleim biztosan azt fogják gondolni, hogy ez a fiúzás és a hétvégi bulik miatt van, és majd szépen eltiltanak mindentől. De azért csak hazakúsztam, gondoltam, jobb előbb túlesni az egészen, meg különben is, a bukás bőven sejthető volt az évközi teljesítmény – matematikai szakszónál maradva – függvényében.
Úgy vélem, aki ennyire retteg a szüleitől, azok reakcióitól, annál baj van. Nem feltétlenül az ő fejében, nem is az iskolával – hanem otthon. A baj sokféle lehet, ezt tudjuk jól. De egy normálisan működő, támogató családnál bele kell férnie a kudarcnak is, amin aztán együtt átlendülhetnek. Annak idején, már kamaszként a társaságunk igen vegyes volt, az úgynevezett alteresek, hippik, punkok között éreztem jól magam. Sok volt közöttünk az „iskolaszédelgő”, akiket mindenhonnan kicsaptak, mert cigiztek a vécében, mert visszaszóltak az igazgatónak, mert verekedésekbe keveredtek. Többen csak később, már felnőttként tették le egyáltalán az érettségit. Többükkel tartom a kapcsolatot, és látom, hogy általában megtalálták a helyüket. Ha egy kamasz, egy diák problémás, de értelmes, azzal valószínűleg nem lesz gond később, kiverekszi a neki való teret. Persze nehezebben, mint az átlag, de általában ők nem is átlagosak. (A szomorú kivételek sorsa szerintem nem az iskolán múlik.) Szerencsére adódik választási lehetőség, speciális tanintézmények speciális tantervekkel és elvárásokkal, ahol azoknak is segítenek, akik mondjuk nehezebben illeszkednek be egy közösségbe, vagy a szokásosnál nagyobb figyelmet, odafigyelést igényelnek. De általában az is a pedagógusokon és a szülőkön múlik, hogy kellő energiát fordítsanak arra, hogy a gyerek a hozzá passzoló intézménybe kerülhessen. Ahol több a sikerélmény, mint a kudarc (bár a kudarcok kezelését, elviselését is meg kell tanulni), ahol úgy épül beléjük a tudás, hogy a személyiségük is sokat gazdagodik általa…
 Így látja Karafiáth Orsolya:
Te le tudnád tenni ma az érettségit? |
