– Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy meg tudd írni ezt a regényt. Ez nem csak arról szól, hogy a híradós munka mellett nem volt időd…
– Huszonkét éves voltam, amikor elvesztettem anyámat, és tíz éve mondtam ki először hangosan, hogy megírom egyszer őt. Először csönd volt az asztal körül, aztán a családtagjaim szinte egyszerre mondták ki, hogy ez jó ötlet, őt valóban meg kell írni. Az évek alatt többször majdnem nekiálltam, beszélgettem a barátaival például, de aztán megint csak vártam. Talán a saját érettségemet. És meg kellett várnom a megfelelő életszakaszt is. Mostanra csalódtam már én is eleget, nekem is fájt sok minden, szültem én is gyereket. Elég sokszor megkérdőjeleztem már magamat ahhoz, hogy esélyem legyen megérteni őt. Apámmal – aki egyébként most olvassa – végigbeszélgettem az egész történetet, az alkotás folyamatát, és mindössze egy-két történettel kapcsolatban kérte, hogy ne oda nyúljak inspirációként. Akik ismerték anyámat, tudták, hogy álmodni se lehet jobb hősnőt. De persze ez egy regény, és bár a valóságon alapul, nyilván nem minden egy az egyben úgy történt. A valóság a váz, de nem véletlenül írtam regényt, és nem önéletrajzi kötetet… Az olvasó egy idő után elengedi ezt a háttértudást, és megy a történettel…
– Engem nagyon megrázott a könyv, a saját szüleim történetét láttam tükröződni benne…
– Nem kifejezetten segítő olvasmánynak szántam, ennek ellenére többen mondják és írják, hogy ismerős történetet láttak megelevenedni a lapokon.
– Talán mindaz, ami megjelenik, annak a generációnak egy erős élménye, akik a vasfüggöny mögött, korlátozott lehetőségek között éltek, akik nagyon fiatalon az első szerelemhez hozzákötötték az életüket…
– És akik épp emiatt állandóan elvágyódtak, miképp anyám is. Az egész életét végigkísérte, hogy soha nem elég jó, ami van. Hogy mi lehetett volna, ha…
– Mennyit tanultál az írás közben?
Annyit mindenképpen, hogy sokkal többet bírok, mint amit hittem magamról. Percenként sírtam és nevettem, néha a kettőt együtt, de nem bolondultam bele – ez nagy tanulság volt. Kiderült, hogy bírom a gyűrődést. Féltettek ettől a munkától a barátaim, tudták, hogy anyám halálával kapcsolatban van bennem rengeteg feldolgozatlan, kibeszéletlen, átgondolatlan érzés. Egy idő után aztán én is elkezdtem magam félteni. De ahogy mentem bele a sűrűjébe, láttam, hogy tudok haladni. Sőt, szinte élveztem is, hogy fáj.
– Egyes szám első személyben, az édesanyád szemszögéből írsz. Ilyenkor íróként teljesen azonosulni kell a hősünkkel, azzá kell válnunk, akit megformálunk. Kívülről nézve viszont az éltetek gyökeresen más, mintha te mindent megvalósítottál volna, ami neki nem sikerült. Elváltál, amikor úgy érezted, nem megy tovább, utazgattál, kiélhetted a szereplési vágyadat. Mit gondolsz, ebben mennyit segített az, hogy az ő sorsa előtted állt felkiáltójelként?
– Nem tudatosan élem ezt meg, de ma már azért látom, hogy rengeteget tanultam édesanyám sorsából. Én mindig kicsit vakmerőnek tűnhettem, bevállalósnak, külső szemlélőnek gyakran bátornak is láthatták a fordulásaimat, döntéseimet. Ha valami nem megy, és akárhogy is próbálom, de nem tudom megjavítani, akkor lépek, és nem ragadok bele egy olyan helyzetbe, ami boldogtalanná tesz vagy lehúz. Igen, valószínűleg tanultam az ő útjából.
– Te például elég karakánul távoztál a tévéből. A mamád nem tudott váltani, te viszont úgy tűnik, igen.
– Jól élem meg a változásokat. Túlfejlett az igazságérzetem, amit nem mellesleg épp anyutól örököltem, és ha nem tudok igazságot tenni, akkor felállok. Nem zavar az ismeretlen, a tervezhetetlen. Amikor eljöttem, úgy éreztem, így kellett történnie, sejtettem, hogy vár rám valami fontosabb. Amikor beadtam a felmondásomat, már tudtam, hogy nem az a következő lépés, hogy azonnal leülök tárgyalni egy másik csatornával, hanem eljött a regényírás ideje. A tévézés hosszú és fontos része volt az életemnek, de most kaptam egy másik lehetőséget. Addig nem akartam nekiállni a könyvnek, míg igazán szabad ember nem vagyok, hát az lettem. Kértem a kiadót, hogy tűzzön ki kemény határidőt, mert – ez talán újságíró-betegség – nem tudok anélkül dolgozni. Amikor kijelöltük az április végét, visszaszámoltam és beosztottam, hogyan alakul majd az alkotás folyamata. És annyira jól éreztem így magam írás közben, hogy magam is meglepődtem. Élveztem a munkát, és szeretném is folytatni, de szerencsére nincs rajtam nyomás. Én nem tudok sorozatban könyveket gyártani. Ötleteim vannak, de várom, amíg megérnek.
– Amikor kiadtad a kezedből, megkönnyebbültél?
– Nem kifejezetten. Nem tört elő belőlem a nagy felszabadult sóhaj. Mindent éreztem és mindennek az ellenkezőjét. Amikor sokáig tervezel valamit, és megvan, el kell engedned a kezét. A félelem, az öröm és felszabadultság keveredett bennem.
– Önmagaddal szemben gyakran kegyetlen vagy a könyvben. Fontos volt neked, hogy amikor a kamasz önmagadat ábrázolod, a magad felelősségét ilyen keményen vizsgáld? Rejlik ebben önterápiás lehetőség is?
– Az édesanyámmal közel álltunk egymáshoz és nagyon szerettük egymást, de a mi kapcsolatunk két nagyon erős nőtípusnak, erős lánynak és erős anyának a harcairól, ütközéseiről is szólt. Úgy döntöttem, hogy ezt a munkát csak szépítgetés nélkül szabad elkezdeni, igazinak szerettem volna ábrázolni őt magát és az anya-lánya kapcsolatot is. Anyu korai halála miatt természetesen sok minden kibeszéletlen maradt köztünk, vannak dolgaim, amelyek miatt nem tudtam már bocsánatot kérni. Hiszen több olyan élethelyzet is volt a múltban, amire mondjuk egy, a tomboló hormonjaival küzdő tizenéves nem feltétlenül a legszebben reagál. Így valóban, ennek a kibeszélésnek, kvázi lezárásnak egy lépése is ez a könyv.
– Nagyon feszes szerkezetű a regény – első regénynél ritka. A napi újságírói rutin mennyit adott ehhez?
– Sokat. Tévés szerkesztőként át kell látni egy hosszú műsorfolyamot, az epizódoknak kell legyen eleje és vége. Megtanulod, hogy a történetszálak kifussanak, egymásra épüljenek. Ráadásul a televízióban hozzászoktam egy erős vizuális megközelítéshez. A regényben is látok bizonyos jeleneteket, lecsukom a szemem, és ott vannak előttem.
– Ha valaki ennyire közeli hozzátartozóját elveszíti el, ráadásul ilyen súlyos betegség miatt, akkor szeretne megfejtéseket találni. A könyvben is vannak erre utaló jelek, valahogy azt sugallod, hogy az édesanyád betegségét a lelki terhek és a dohányzás okozta…
– Ez nem ilyen egyszerű, de abban hiszek, hogy több dolog együttállása okozhat megbetegedést, hogy a testnek fontos része a psziché. Egy ideig dolgoztam egy tüdőrákellenes kampányban, nagyon sokat beszélgettem erről szakemberekkel, akik megerősítettek, hogy nem csak fizikai háttere van a ráknak.
– Többen hasonló élményekkel hipochonderek lesznek…
– A családi halmozódásról is sokat beszélgettem az orvosokkal, és megtudtam, a tüdőráknál ez nem bizonyítható. Ettől függetlenül nagy nehezen letettem a cigarettát. Odafigyelek magamra, járok szűrésekre, és igyekszem a családtagjaimat is noszogatni. Nem vagyok hipochonder – de magamon tartom a szemem.
– Alapvetően elégedett vagy az életeddel, önmagaddal?
– Boldog ember vagyok, de soha nem elégedett. Még előttem áll az a feladat, hogy valóban megtaláljam ezt az elégedettséget, nemcsak a nagy ívű dolgokban, hanem az apró, mindennapi élethelyzetekben is. Már tudom, hogy a nyughatatlanságunkban is nagyon hasonlítunk anyámmal, nekem is fontos, hogy legyen dolgom.
– Miért életbevágó, hogy ne állj meg egy pillanatra sem?
– Vannak teóriám, de ezt nem most fogom megfejteni… A regény nagy lépés volt a saját megismerésem felé, de felnyitott olyan ajtókat is, melyek mögött újabb kérdéseket találtam. Tehát dolgozom magamon.
