Kanapén a világ körül

Vett egy Izlandra szóló repülőjegyet, de a szállásra nem maradt pénze. Az amerikai fiatalember nagyot álmodott, és küldött egy e-mailt az izlandi egyetem ezerötszáz diákjának: Casey Fenton vagyok, egy hétre Izlandra utazom, befogadnátok? Több mint ötven meghívást kapott. A pozitív fogadtatáson felbuzdulva Fenton 2004-ben indította el a Couchsurfing weblapot, amely ma közel hatmillió felhasználójával a világ egyik legnagyobb szívességi szálláshálózata. Ahogy a program atyja fogalmaz, „kapocs az utazók és a helyiek között”. Lényege, hogy a tagok néhány éjszakára saját otthonukban szállásolják el egymást. Képletesen felajánlják a kanapéjukat. A gyakorlatban idegen utazóknak adnak ingyen szállást. Előfordul, hogy valaki csak idegenvezetést vállal vagy egy kávéra invitálja a másikat, vagyis saját életébe, kultúrájába vezeti be a vendégeket – ez az élmény pénzért egyetlen utazási irodában sem kapható. A szállást csillagok helyett az egymásról írt értékelések, a szörfösöket a rövid bemutatkozó szövegek és a fotók jellemzik. A kanapészörf arra a feltételezésre épül, hogy a világon rengeteg barátunk lehet, csak még nem találkoztunk velük…

A következő megálló

Szürke hátizsákjával határozottan közelít, és viszonozza bizonytalan mosolyomat. Voltak kétségeim, hogy a villamos megállójában megtaláljuk-e egymást, de ő megnyugtatott: „Könnyű lesz, koreai vagyok.” Kim újságíró, a hawaii egyetem harmincnégy éves professzora, két hónapig világjáró turista. Túráján eddig mindenhol talált vendéglátót, Budapesten mindjárt kettőt is. Két éjszakát egy budai családnál töltött, ma költözik tovább, elfogadta egy pesti fiú meghívását – így a másnapi korai „kicsekkolással” nem zavarja majd a családos házigazdát. Egyébként elkényeztették, szállásként egy egész emeletet kapott, és programokban sem volt hiány.
– Tegnap biciklitúrára vittek, bejártuk Budát. Mára a Rudas Gyógyfürdőt ajánlották, most oda tartok. Idefelé elaludtam az útikönyvön, ezért Magyarországról szinte semmit nem tudok, a helyi szörfösök tippjeire támaszkodom. Nekik elhiszem, melyik étteremben kóstolhatok olcsón házias ízeket.

A Blaha Lujza téri aluljáró egyik árusánál napszemüvegeket nézeget, ez Hawaiion fogyóeszköz, ráadásul háromszor ilyen drága. Most viszont szemerkél, az esernyő a jó választás. Fizet, a kínai árusra mosolyog, és magyarul mondja: „Köszi!” Ezt is a vendéglátóitól tanulta. A turistás városrészeken céltudatosan vág át. Ahogy az utazás hagyományos módja, a szuvenírboltok kirakatai is hidegen hagyják. Egy átlagos turistától eltérően a shoppingolás és a Váci utca sem érdekli, a helyek hangulata izgatja és a város maga, úgy, ahogy a lakói látják. Húsz perc alatt az Erzsébet hídra ér, már a Duna hullámait csodálja:
– Nem sok helyre mondom ezt, de ide visszatérnék. Persze azért lehetne pár fokkal melegebb… – húzza össze magán fázósan a dzsekit, majd eltűnik a gyógyfürdőben, ahol keddenként női nap van, és szerencsére jó meleg.

Két lábas között

Eközben egy pesti lakásban nagy munka folyik, a serpenyőben thai csirkeszárny, egy másik edényben töltött káposzta. A két szakács: az ázsiai Top, aki jelenleg Svájcban tanul, és házigazdája, Szabó Tímea. A lány egyelőre a vendéglátói szerepet élvezi, a turistáknak lángost, omlettet, gulyást szokott készíteni. „Anélkül hozzák el nekem a világot, hogy én bárhová mennék…” Timi nézegeti Top ázsiai fűszereit. A fiú úgy tervezi, hogy minden szállásadójának főzni fog, márpedig európai vakációjának lesz még pár állomása. Késő este indul tovább, Timi kikíséri a Nyugati pályaudvarra. Az ágy ötcsillagos volt, és Top reméli, hogy nem horkolt éjszaka. Hálás Timi egész családjának, búcsúzkodik:
– Ezek az emberek az életükbe engednek be, ami hatalmas dolog. Spanyolországban a vendéglátóim éjjel tízkor szedtek össze a pályaudvaron, és vittek rögtön bulizni – a csomagjaimmal. Ez a spanyol mentalitás! Amikor szállásadót választok, jó, ha van közös érdeklődési körünk, például ha hozzám hasonlóan tanul japánul, vagy ha egyetemista.

Utazni nem csak egyedül, együtt is lehet, ahogy a két fiatal francia, Zoe és Nemo teszik. Ők nemcsak „szörfölnek”, hanem autóstoppolnak is, egy év törökországi és egyiptomi cserediákoskodás után haza, Franciaországba. Az előző állomásokon volt kalauzuk, de Budapesten nem találtak kanapét.
– Isztambulban sokakat fogadtunk, és tudjuk, hogy a program alapja a bizalom. A fogadó félnek is fontos, hogy tisztában legyen vele, kit enged be a lakásába és mikor. A stop mellett nehéz előre tervezni, mi nem tudtuk megmondani a szállásadó szörfösöknek, hogy délután kettőkor vagy éjjel tizenegykor érkezünk. Talán ezért nem találtunk házigazdát, túl szabadon, spontán utazunk. Stoppal-szörffel lassan érünk haza, de minden ország egy lépcsőfok, átmenet… közelebb visz az otthonunkhoz.

Hawaii a hátizsákban

– Úgy érzem magam, mint egy ázott nudli – fogadja Kim az Oktogonon késve érkező új vendéglátóját. Józsi megértően hallgatja Kim beszámolóját a termálfürdőről. Úgy beszélgetnek, mint régi ismerősök, pedig néhány e-mailt váltottak csupán, életükben először látják egymást, és talán utoljára. Az apró, de stílusos legénylakás, amely egy éjszakára a koreai lány szállása lesz, közel van. Kim fáradt, a szőnyegre telepszik, végre kifújja magát. Csak annyi ideje marad pihenni, amíg a házigazda megágyaz. Hamar indulnak tovább, esti programnak Józsi egy népszerű romkocsmát javasol. Itt csatlakozik a magyar Petra, aki élt Hawaiin, és amint felfedezte, hogy Kim Budapestre érkezik, rögtön írt neki: „Találkozzunk!” Ahogy a bár asztalához telepszenek, előkerülnek a hawaii képek, történetek.
– Aki meglátja a fotókat az otthonomról, rögtön meg akar látogatni – mutatja Kim az azúrkék tengert, ahonnan tíz perc sétára lakik, és a partszakaszt, ahol röplabdázni szokott. Petra elmeséli, a szigeten hogyan utasított vissza egy tévedésből kapott házassági ajánlatot, pedig hányan vágynak ilyen könnyen szerezhető zöldkártyára… Kiderül, hogy a fűszoknya és az „a-loha” köszönés csak a turistáknak jár, viszont azon a távoli kis szigeten, ahol mindig süt a nap, az emberek állítólag tényleg boldogok. És nyitottak…
– Első alkalommal egy fotósnak adtam szállást. Tartottam tőle, de megbízhatónak tűnt, még az érkezése előtt interneten egyeztettünk. Azóta sem csalódtam, de az oldalon nincs fent rólam közeli kép, az arcomat szándékosan nem mutatom. Így elkerülhetem, hogy valaki esetleg azért fogadjon, mert megtetszem neki. A kanapészörf sem cukormázas világ, csak annyira, mint az élet, de számomra bebizonyította, hogy igenis vannak nagylelkű, jó emberek! Megesett, hogy segítenem kellett a negyedik emeletre felcipelni egy matracot, vagy nem tudtam kinyújtani a lábam, mert kicsi volt az ágy, pedig én se vagyok magas. Ha elölről kezdhetném? Ugyanígy belevágnék! Persze a két hónap élménydömping után azért jó lesz megint a saját ágyamban ébredni – nevet Kim, és másnap, amikor továbbutazva már egy osztrák kanapéról küldi az üzenetet, elhiszem neki, hogy minden szava őszinte volt. Komolyan gondolta: „Csak három napot szörföltem Magyarországon, de Budapest lett a körutam kedvenc városa.”