Családon belüli erőszak – “Megmérgezett az apám terrorja”

– Azzal kezdted, hogy nem vállalod a nevedet, de tisztában vagy vele, hogy így megkérdőjelezik a hitelességedet.
Nem magam miatt nem vállalom, hanem a miatt a pár ember miatt, akiknek még fontos a látszat, és szeretem őket. A családon belüli erőszak mindenfajtáját megéltem, átéltem, túléltem. Mondhatnám, hogy terápia beszélni erről, vagy nagy szavakkal is dobálózhatnék, hogy „segíteni akarok másoknak a történetemmel”.  Egyik sem lenne igaz.

– Akkor mégis miért mondod el azt, ami veletek történt?
– Olyan mértékben érzek gyűlöletet, amikor azt látom, hogy álarcot viselő családfők teszik tönkre a körülöttük élőket, hogy az már mérgez.

– Mi a te történeted?
– Apám alkoholista. Verés, veszekedés, harapdálás, megfélemlítés, érzelmi zsarolás… a terror minden formája előfordult. Sokszor elindultunk anyukámmal és a testvéreimmel, de mindig csak a bejárati ajtóig jutottunk.

– Miért?
– Apám mindig visszaédesgette édesanyámat, ő pedig hitt neki. Ezért sokáig haragudtam rá, de csak felnőttként jöttem rá, hogy nem tehetem. Ő, és a hasonló korú nők (többnyire) másképp szocializálódtak, más „receptek” szerint élnek. „A családot elhagyni bűn, a gyereknek az apja mellett van a legjobb helye, még akkor is, ha elcsattan egy-egy pofon. És egyébként is, hová menjek gyerekekkel, a nagyvilágba kevés fizetésből…” Szóval azért hibáztatni egy anyát, mert ezek miatt fél, vagy félt kilépni egy házasságból, nem lehet, de egyáltalán nem könnyű nem így tenni.

– És mi történik a gyerekekkel, mi történt veletek, akik ebben éltetek?
– Amint lehetett, már tizennyolc évesen elmenekültem otthonról, de a pofonok, a terror kísértett a mindennapokban. Éreztem, hogy újra kell építenem a személyiségemet, mert az a példa, amit otthonról hoztam, nem működik.  

– Ilyen egyszerű volt?
– Dehogy. Hiába diplomáztam le, kerültem új közösségbe, jártam terápiára, lett saját állásom, és lettem független az apámtól, mégsem tudtam elszakadni. Két dolog frusztrált: az egyik, hogy az édesanyám még mindig otthon van, még nem lépett ki, még mindig tűr, és elhiteti a világgal és magával, hogy minden úgy jó, ahogy van. A másik pedig az, hogy egy ötven feletti ember – pláne ha alkoholista –, már nem fog változni. Az én apám azóta is tagad: ő nem vert minket, ő nem iszik, ő mindent megtett a családért. És közben bennem tomboltak a kimondatlan dolgok, a lezáratlan konfliktusok, valahogy mégis le kellett zárni, egy hiteles apa nélkül… Hogy engem miben deformált, vagy milyen démonaim vannak, az már az én harcom.

– Néha múlt időben beszélsz a történtekről… édesanyáddal mi történt?
– Milliószor próbáltam az édesanyám lelkére beszélni. Jöjjön el, lépjen ki, lépjen túl, legyen vége. Mert nem akarom idő előtt eltemetni. Mert jár nekünk annyi, hogyha még van tizenöt évünk „együtt”, akkor a család többi része boldog, de legalábbis nyugodt lenne. Végül sok-sok év után anyukám elhagyta az apámat. Menekült. Azt mondják, az ember nem változik, és nem mer lépni ötven felett.  Egy nagyon kedves barátom azt mondta erre: vannak még csodák.

– Miért használtad a „menekült” szót?
– Mert ez történt. Ott hagyott mindent, két táskával jött el. Mert ha egy egyébként is agresszív embert elhagynak, az csak még agresszívabb lesz. Milliószor megkérdeztem anyukámat: miért nem megyünk a rendőrségre? Nem válaszolt, de értem őt. Én viszont nem vagyok ennyire „emberséges” apámmal. Teljes ignorálás. Kizártam az életemből.

– Hogy lehet nem haragudni az elmúlt több mint harminc év miatt?
– Anyukám pár napja azt mondta: „Soha nem késő felismerni a helyzetet, és változtatni rajta.” Igaza van. És nem szabad siratni az elvesztegetett, több tíz évet. Miközben persze ezt mondogatom, én is visszatérek gyakran a múltba. De igyekszem nem abban élni.

– Mi jut eszedbe, ha ezt hallod: „családon belüli erőszak”?
– A veszteség és a szégyen. Meg a kötelező dolgok is, hogy minden nőnek tudnia kell: vannak szervezetek, vannak törvények, vannak „házak”, ahová menekülhet. De minden ember története más. És az első lépést megtenni nagyon nehéz. Ez az anyának az elhagyás, egy sérült gyereknek pedig a felépülés és az elengedés.