Egy nő megérzi az igazi férfit, aki nem játssza meg magát, egyszerűen csak minden mozdulatával azt sugallja, vannak ugyan nehézségek, és egyáltalán nem sikerülhet minden, de akármi is történik, túlélhető!
Nem könnyű rátalálni erre az erőre, a mai férfiaknak különösen nehéz. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus szerint azért, mert átmeneti korban élünk. Az, hogy mi számít férfiasnak, és ki az „igazi” férfi, arról nincs közmegegyezés. A régi, hagyományos modellt leromboltuk, de még nincs helyette másik. Sokféle férfiszerep él egyszerre, maradhat valaki a harcos férfi hagyományos szerepében, vagy lehet metroszexuális, hiszen miért ne áldozhatna ő is az ápoltság oltárán. Dönthet úgy, hogy nem száll versenybe és otthon marad a megszülető gyermekével, de úgy is, hogy a karrierjén és a család anyagi jólétének megteremtésén fáradozik elsősorban. Attól azonban, hogy ma annyiféle új szerepkörbe is kerülnek – vagy kényszerülnek – a férfiak, még nem jelenti azt, hogy megszűnnének férfiak lenni. De mit mondjunk, milyen az igazi férfi, ha a mellünknek szegezi a kérdést a soron következő generáció?
Beavatási szertartások
Zöldy Pál ezt különös erővel tapasztalta, amikor a legnagyobb gyereke tizennyolc éves lett. A születésnapi ünnepségen azt érezte, át kellene adnia azt a tudást, hogyan kell felnőtt férfinak lenni. De mit mondjon, mi legyen a testamentum, amit ráhagyományoz az életnek ebben a kitüntetett pillanatában?
– Olyannyira bántott engem ez a helyzet, olyannyira nem tudtam a választ – meséli –, hogy összehívtam a barátaimat egy tiszai kenutúrára, és mivel tréner vagyok, tréningmódszereket használva kétségbeesetten kerestem a kérdéseimre a választ. Mindenkinek a kezébe nyomtam egy térképet, és ezzel el kellett jutniuk valahová. Utána jöttek a kérdések, hogy miért azt választotta valaki társának, akit választott, miért úgy csinálta, ahogy csinálta, miért úgy döntött, ahogy döntött. Estére akkora lett a feszültség, hogy a többiek maguk elé állítottak, hogy most már mondjam meg, mire jó ez az egész, és mi is a kérdésekre a válasz. És abban a döbbenetes pillanatban bevallottam, hogy én sem tudok semmit, nem tudom, hogyan kell férfiként viselkedni. Amikor ezt kimondtam, akkor a többiek is elárulták, hogy ők épp ugyanezt élik át. Megrendítő pillanat volt, mert én addig azt hittem, hogy csak én nem tudom, és csak én játszom az eszemet. Mindannyian egy hajóban evezünk, próbálunk erősnek, magabiztosnak látszani, miközben hazudunk, gyengék és bizonytalanok vagyunk.
Elkezdődött ezután egy közös munka, együtt indultak el azon az úton, aminek az volt a célja, hogy igazi válaszokat találjanak a kérdéseikre, hogy visszajussanak az ősi, eredendő lényeghez, mit is jelent férfinak lenni. Így találtak rá a törzsi áldozatbemutatási szokásokra, a férfiak hagyományos rituáléira.
– Vettünk egy disznót – meséli Zöldy Pál –, és elhatároztuk, hogy levágjuk úgy, ahogy egy törzsi áldozatbemutatásnál szokás. Manapság megvesszük a lefóliázott, szeletelt tarját a nagyáruházban, és így könnyű azt mondani, hogy mi nem ölünk. De hamar kiderül, ha ezt a kérdést vizsgáljuk, hogy ez mennyire nem igaz, olykor két szóval is megölhetünk valakit, és minket is megölhetnek ugyanígy.
– A férfiak hordoznak egy evolúciósan örökölt, rögzült viselkedésmintát, amit nem lehet kidobni az ablakon – magyarázza Kozma-Vízkeleti Dániel. A kultúránk megpróbálhatja például kiölni a férfiakból az agressziót. Az, hogy ez nem megy könnyen, mutatja: a kultúra csak korlátokkal képes felülírni a biológiai örökséget. De ez óriási feladat, mert a többségben ott tombol a tesztoszteron, és valamit kezdeni kell ezzel. Az ember bio-pszicho-spirituo-szociális egység. Mind a négy szegmensen dolgozni kell, ha valakinek fontos, hogy igazán felnőtt férfivá váljon. Az „erősebbik nem” hagyományosan nehezen reflektál a saját helyzetére, ebben hátrányban van a nőkkel szemben. Nem szokás megvizsgálni, hogyan érzik magukat, hol tartanak most, és a legritkább esetben osztják meg a legmélyebb vívódásaikat egymással. Mégis el kell indulni ezen az úton, rá kell látni, mit hoztunk magunkkal, milyen emblematikus férfiak kísérték végig a felnövekedésünket, milyen volt az apánk, mit kaptunk a tanárainktól, mit vettünk át a saját magunk által választott példaképeinktől. A legjobb az volna, ha tudatosodna, ezekből a mintákból mit veszünk át és miért. Még a legbalgább férfi is megkérdezi az élet kritikus pillanataiban: most akkor hogyan tovább. Ilyenkor el lehetne gondolkodni ezeken a kérdéseken, és bár a kultúránk azt közvetíti, hogy nem kellenek a rituálék, azért vannak kiemelt pillanatok a férfi életben, a ballagás, a legénybúcsú, a pályaválasztás, belépés az első munkahelyre, amit ritualizálhatnánk, és ami ha igazi megélt élmény lehetne, akkor sokat segíthetne a férfivá válás útján.
A nők szerepe
Zöldy Pál férfivá avatási „tréningjeinek” híre hamar elterjedt. Az egyik ilyen programjuk az „Anyajegyek” címet viseli. Az ebben részt vevők azt boncolgatják, mennyire szolgálta ki őket gyerekként az édesanyjuk, és mennyire választottak ilyen vagy hasonló típusú feleséget maguknak. Nagyon gyakori, hogy a férfiak ezt az anyai kiszolgálást keresik a feleségükben is, elvárják, hogy tanulják meg ugyanúgy főzni a besamelt és a paprikás csirkét, ahogy az édesanyjuk. De vajon mekkora terhet tesznek ezzel a feleségük vállára? Vajon akarja-e, akarhatja-e ezt a nő? A férfi pedig, amint megérzi ugyanennek a kiszolgálásnak a másik oldalát, hogy gyereknek tekintik, akkor ezt már a szabadsága elvesztéseként éli meg. Ilyenkor kérdezik azt, hogy a komfort ára a szabadságuk? Nem biztos, hogy a nőnek az az életcélja, hogy a férfit életben tartsa (kivétel az édesanya). A férfinak magát kell életben tartania. Az egyik legősibb feladata, hogy teret és méltóságot adjon a feleségnek, a társnak, a gyereknek. Kozma-Vízkeleti Dániel ehhez még hozzáteszi, hogy a párkapcsolat óriási lehetőség a férfi számára is, ha ebben kölcsönösen megengedhető, hogy a férfi és a nő különbözzön egymástól, ha nem kell a férfiból nőt csinálni és fordítva. A család felmérheti, hogy a férfi és a nő által képviselt értékek mit tesznek hozzá a család életéhez, mivel gazdagítják egymást.
– A férfiszerep aktív szerep, lehetőségeket, programokat, felfedezni való dolgokat teremt. Őrködik a családi keretek felett, védi a család határait. Kifelé képviseli a közösen vállalt értékeket, megtartatja a kölcsönösen kialakított szabályokat. Sokszínű, ismeri az értékeit és használja is ezt a tudását. Ahhoz azonban, hogy erre képes legyen, hosszú önismereti fejlődésen keresztül vezet az út. Ennek része az apánkkal való kapcsolatunk felmérése is. Az nem segít, ha csak soroljuk a sérelmeinket, hogy mi mindent nem kaptunk meg tőle. Ha azt érezzük, hogy nehezen lehetett elnyerni az elismerését, akkor nemcsak azt kell látnunk, hogy nem dicsért meg soha, hanem azt is, ezzel milyen teljesítményekre ösztönzött minket. Mert ez is az apai örökség része. És végül mindezek ismeretében dönthetünk arról, hogy ebből az örökségből mit adunk át és mit nem. Hosszan, generációkon keresztül öröklődő „átkokat” törhetünk meg így.
Györgyöt például soha nem simogatta meg az édesapja. Egyszer, amikor megkérdezte, miért, az apja elmesélte, hogy az ő apja sem tette ezt soha. Tizenhárman voltak ugyanis testvérek, az asztalnál is alig fértek el. Györgynek már egészen nagy volt a saját gyermeke, amikor azt érezte, hogy meg kell szakítani ezt a fájdalmas „hagyományt”. Egy este aztán megtört az átok. Meccset néztek, és mindketten ugyanannak a csapatnak drukkoltak. Amikor győztek, az öröm mámorában megölelte a fiát. Azóta mindig megöleli, akárhányszor találkoznak.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
