Interjú: Borovics Tamás, Kaszás Attila-díjas színész

– Uram! – fakadok ki. – Ön itt ül percek óra, én itt állok, könyörgök, miért nem szólt?
– Mert 4-re beszéltük meg a találkozót.

– És ha történetesen egy órával korábban érkezik ön is, én is, kivárta volna?
– Alighanem. Nyilván nem véletlenül beszéltük meg mostanra. Ennek most jött el az ideje. Én hiszek abban, hogy az életnek van egy elrendezettsége, megvan mindennek az oka, a miértje, és ezt nekünk illik tiszteletben tartani. Én legalábbis törekszem rá. Ezért is fontos számomra annyira a pontosság.

– És ha történetesen úgy alakult volna, hogy valami okból kések, akkor azt megjegyzi, rosszalló pillantást vet az órájára, vagy úgy tesz, mintha észre se vette volna?
– Utóbbi. A kényszeres pontosságot csak magamra vonatkoztatom. Mások esetleges késését általában gond nélkül tolerálom, magammal nem tudok elnéző lenni. Ha reggel elalszom, és emiatt valahonnan kések, akkor el van rontva az egész napom. Rossz kedvem lesz, szégyenkezem, képtelen vagyok visszazökkenni a ritmusomba. Én szeretem megadni a módját: felkelés után kiülni a teraszra, megkávézni, egy kicsit összebújni a kutyámmal, próba előtt beérni a színházba. Ezek amolyan belső szertartások.

– Fel sem vetődik, hogy mi a csudának ezekkel korlátozni saját szabadságunkat, ha amúgy az egész világ erre törekszik?
– Szerintem a szabadság belső késztetés kérdése. Az attól függ, miként gondolkodunk, élünk, érzünk, viszonyulunk magunkhoz és a világhoz. Apám is, nagyapám is erdész volt, én ott éltem egész gyermekkoromat a hatalmas somogyi ősrengeteg közepén. Nekem az erdő, a természet harmóniája adta meghatározó szabadságélményemet.

– Nem érzi kicsit árulásnak, hogy eljött onnan, abból az igazabb közegből?
– De. És hiába költöztem ki a városból, kertészkedek otthon, a végtelenségnek az a mámoros érzése nem jön úgy vissza, mint amikor a természetben éltem. Eszembe jut erről is meg sok másról is drága Kaszás Attila. Ő is ízig-vérig erdei ember volt, és maradt. A szegedi színészház ablaka éppen a villamossínekre néz, és amikor vendégként nálunk játszott, mindig mondta, hogy szorongással riadt fel a hajnali első villamos csöngésére, mert az ugrott be neki, hogy elfelejtette a jegyét lyukasztani…

– Egészen megváltozott a hangja, amikor Kaszás nevét kimondta.
– Nem tudtam, de vállalom. Ő egészen különleges helyet foglal el a lelkemben. Amikor lent volt, igyekeztem a közelében nyüzsögni, és megtiszteltetésnek érzem, hogy két darabban is partnerek voltunk. A Háry János premierje utáni banketten valahonnan előkerült egy hegedű, és Attila egy órán keresztül játszott rajta úgy, hogy mindannyian tátott szájjal hallgattuk. Előadásának, egész egyéniségének különleges varázsa volt…

– Most, néhány hete éppen ön kapta az idei Kaszás-díjat…
– Meg is vagyok ijedve. Éppen a fenekemet kellene verdesnem a földhöz örömömben, mert ez tényleg akkora megtiszteltetés számomra, ugyanakkor rémületet érzek. Hogy méltó tudok-e lenni a díj súlyához. Az Attila nevét viselő díjban részesültem, nem lehetek többé az a felelőtlen, szabad legény. A felelősséget éppen úgy érzem, nem csupán az örömöt. Mostanában az ünneplésből kicsit több is jutott nekem, mint amihez akár szoktam, akár igényelném, még annál is, mint amennyire rászolgáltam.

– Zavarba jön?
– Persze! És ilyenkor, amint tehetem, pánikszerűen menekülök is vissza a szülői házhoz, hogy fel tudjak töltődni. Ott, a természettel való közvetlen érintkezéstől olyan energiákat tudok magamba szívni, mint sehol másutt, és ettől megint működöm egy ideig.

– Mi csábította el ebből a tökéletes világból? A színház varázsa? Hogy egyszer majd Rómeó legyen vagy Nyuszi-muszi?
– Erdész már semmiképpen nem akartam lenni. Nem is voltam olyan robusztus személyiség, mint a felmenőim, és az erdészet is nagyon megváltozott akkoriban. Mai napig a szívem szakad meg, ha látom, hogy miként irtottak ki újabb és újabb csodálatos részeket belőle. Én ebben nem akartam részt venni, tehát nyilvánvaló volt, hogy valami egyebet kell kezdenem az életemmel. És akkor jött egy lökött haverom, hogy próbálkozzunk meg a színészettel, nagy baj nem lehet belőle. Addig dumált, amíg ráhagytam, próbáljuk meg, aztán annyira megtetszett, hogy itt maradtam.

– Mi kaphatott meg egy ilyen „messziről jött”, romlatlan embert ebben a különös, kicsit bohém, kicsit extrém világban?
– Talán éppen ez… Addig nem is sejtettem, hogy létezik ilyen. Kicsit kalandnak is tűnt számomra. Új arcok, új helyzetek, új feladatok. És nagyon fontos volt, hogy sokan megszerettek, biztattak, segítettek amolyan második apaként.

– Elnézést, tudom, hogy nem ezen múlik, de valljuk meg, hogy ön, a kétméteres termetével nem volt a pályán valami tipikus jelenség…
– …a pályán kívül sem. Már az iskolában is problémát jelentett, hogy mindig mindenhonnan kilógtam. Ebből rengeteg gátlásom, komplexusom lett, amelyekkel a mai napig küszködöm. Nehezebben illeszkedem társaságba. Emiatt is lettem talán visszahúzódóbb, gátlásosabb, inkább szemlélődő… A színpadon néhány évig szokatlan volt, hogy míg a többiek hármat lépnek, nekem csak egyet kellett, meg másként kellett gesztikulálnom, de azóta megszoktam, és igyekszem e sajátosságomat az előnyömre fordítani.

– A partnernői hogyan fogadják? Szeretik, vagy furcsállják?
– A nőkkel minden tekintetben csak szerencsém volt. Mindig nők voltak a legmegértőbb, legigazabb barátaim, akik a nagy válságaimon átsegítettek. És biztosan semmire nem vittem volna, se az életben, se a pályán, ha lassan két évtizede nincs mellettem a feleségem, aki pátyolgat, irányít, vagy bátorít, ha észreveszi, hogy elbizonytalanodom. Pedig nem vagyok könnyű társ, egyszer a féktelenségemmel, másszor a túlérzékenységemmel, a sértődékenységemmel. Ő elviseli mindezt, sőt csodák csodájára szeret is.

– Eljönne Szegedről, ha kapna egy kecsegtető ajánlatot?
– Egy-egy izgalmasnak ígérkező szerepre bármikor és bárhova! Érdekelnének a másfajta kihívások, körülmények, a lényeg csupán annyi, hogy aztán munka végeztével visszasiethessek. Szegedre, a házamba, a kertemhez és főként a családomhoz. Feleségemhez, kislányomhoz. Mert nekem ő még mindig kislány, holott tudom, hogy egy-két év, és sós puskával kergethetem el a körülötte őgyelgő pernahajdereket, mint amilyen én is voltam akkoriban… Még a feleségem hasában volt, én már puszilgattam, meséltem, énekeltem neki. Emlékszem, keservesen üvöltött, amikor felemelték az ágyból, én szólítottam, és ő menten elhallgatott, és kereste, hogy ki szólt. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami különleges kapcsolatról van szó közöttünk, valami szívet betöltő szerelemről. Volt idő, amikor rendszeresen csak a mellkasomon volt hajlandó elaludni. Ezek voltak életem legüdvözítőbb órái. Aztán kinőtt ebből, szerencséjére az anyjára hasonlít, tehát szép, elbűvölő, okos és tehetséges, de közöttünk a kötődés éppen olyan erős. Ha nincs meg a napi félórás telefonunk, már sértődget és zsarol…

– …ez a dolga…
– Persze! Rosszul is esne, ha nem zsarolna, ha beérné valami odavetett mondattal is, de ettől egyelőre nem kell tartanom.

– Csodálom önt, hogy a maga vehemens, szenvedélyes habitusával is meg tudta találni a békéjét, harmóniáját…
– Meg még nem találtam, de legalább már kész vagyok arra, hogy folyamatosan újra keressem. Hat éve volt egy balesetünk, amit csodával határos módon úsztunk meg mindannyian. Ezt én a sors nagy figyelmeztetéseként fogtam fel. Addig sokkal felelőtlenebbül, óvatlanabbul éltem, és lám, csaknem tragédia lett a vége. Azóta tudom, hogy nem szabad csak úgy beleélni a világba, hanem figyelni kell a jelekre.

– Ha most lekakil egy galamb, honnan tudjam, hogy csak sima hasmenés volt, vagy égi jel? Vagy azt, hogy mit is jelzett a sors ezzel?
– Néhány nappal ezelőtt a tengerparton a lányom nagyon kért, hogy ne menjek be a vízbe, én azonban mégis megmártóztam benne. Megharapott egy mérges hal, csaknem ott haltam meg. A lányom akaratossága tehát jel volt, csak ostoba módon nem vettem figyelembe. Addig tehát már eljutottam, hogy észreveszem a jeleket, csak még nem ismerem mindig a kódot hozzá, nem tudom azokat sokszor megfejteni. De próbálom! Észreveszem, szigorú tekintettel közeledik a fizetőpincér. Ezt például most jelnek tekintem, és nyúlok is a zsebembe pénzért…