Bródy János: Félúton értelem és érzelem között

– A Sziget Fesztivál Cipő-napjára készülve eszébe jutott az a pár évvel ezelőtti Magyar Dal Napja, amikor meghívta őt a színpadra, hogy énekelje el a 67-es úton című slágerét? Szokványos zenészbarátság fűzte a Republic együttes nemrég elhunyt frontemberéhez, vagy több?
– Talán több. Nem volt még tizennyolc éves, amikor Sárvárott a fiatal költők táborában – ahová engem vendégnek hívtak –, előadás után odajött hozzám, és közölte, hogy ő zenész szeretne lenni, és meg is mutatta egy eldugott zeneteremben néhány dalát. Éreztem, hogy tényleg nagyon tehetséges. Néhányszor meghívtam az Egyetemi Színpadra az előadóestjeimre, hogy játsszon, nem is volt rossz, de érezhető volt, hogy az igazi műfaja nem ez – szeretett volna egy zenekart. Emlékszem, milyen örömmel jelentette be, hogy megvan – ez volt a Republic együttes. Nagyon hamar népszerűek lettek, és sokáig valószínűleg az elsők között voltam, akinek a dalokat megmutatta. Kicsit olyan apa-fiú kapcsolat volt köztünk.

– Gondolom, nem szereti, ha rocktörténeti legendának és „alapító atyának” nevezik. Mellbevágó a tudat, hogy jövőre lesz ötven éve, hogy a színpadon láthatjuk?
– Elég furcsa. Mert hát „kiszabott gyorsan teltek az évek”, ahogy a Nyuggerdalban is énekelem. Nem lehetett az elején sejteni, hogy ez a műfaj művelhető egyáltalán harminc fölött. Mi tagadás, érzem az évek súlyát a vállamon, de a szívem még fiatal. Azt gondolom, az ember legbelül megtartja a gyermeki lényét, csak lerakódnak köréje az évek, mint az évgyűrűk. Ezzel nyilván mindenki így van, de egy művész talán inkább megengedheti magának, hogy ne tűnjön annyira felnőttnek.

– Az, hogy új dalokkal, sőt színpadi művel áll elő, az belső kifejezési kényszerből fakad? Vagy nyaggatják a rajongói?
– Van mondanivalóm, bár nem vagyok biztos abban, hogy az én műfajom a legalkalmasabb a kifejezésére. Mert ez a műfaj mégiscsak a fiataloké. Azt mondják, aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve, de aki még negyvenen túl is az, annak nincs esze. Nekem ma már inkább rezignált déjà vu élményem támad bizonyos magatartásokat, szituációkat látva.

– Gondolom, nehéz egy előadónak lemondani a színpadon felé sugárzó szeretetről – aminek kézzelfogható jele, hogy Az Illés szekerén című utolsó albuma tavaly platinalemez lett.
– Amikor létrehoztam, az volt a szándékom, hogy összefoglaljam eddigi pályafutásom, melynek kezdetén felkapaszkodtam az Illés szekerére – azóta is zötyög velem ég és föld között. Előadóművészként komolyabb produkcióra nem hiszem, hogy vállalkoznék. Azt gondoltam mindig, hogy akkor kell befejezni a pályát, amikor még gurul a szekér. De ehhez erősnek kell lenni, mert mindig vannak olyan rajongók, akik azt kívánják a szeretett művésztől, hogy ott haljon meg a színpadon.

– Ennek elébe megy, hiszen sokat jár előadói körútra, mégis, az előadói énje hátrébb szorult, mint a szerzői…
– A pályám elején azt gondoltam, hogy előadóként is fontos vagyok, és nagy örömet szerzett látnom a hatást, de a színpad ma már némi szorongással tölt el, és félek, hogy nem tudok olyan jó lenni, amilyen szeretnék. Azt hiszem, hogy az alkotói, szerzői tevékenységem a lényegesebb és maradandóbb. Most például színpadi darabra szerződtünk Kocsák Tibi barátommal, amelyben összetettebben tudom kifejezni, ami bennem van. Én írom a szövegkönyvet.

– Ha az István, a királyt át lehetne kicsit írni, megtenné?
– Nem lehet. Amikor az augusztus 20-ai jubileumi előadás kapcsán leültünk beszélgetni Alföldi Robival, azt az egyezséget kötöttük, hogy szabad kezet kap a rendezéshez, de nem változtatunk a szövegeken, mert a közönség kívülről fújja a dalokat. Látom, hogy sok zűrrel jár egy ilyen produkció felújítása, szerencsére minket most már halott szerzőnek tekintenek. A színházi világban az a mondás járja, hogy nincs jobb szerző a halott szerzőnél, mert az már nem beszél bele semmibe.

– Mennyire tud örülni ma az István, a királynak?
– Nagyon tudok örülni. A létrehozott művek bizonyos értelemben olyanok, mint a gyerekeink, akik megszületnek, és az ember féltő gonddal figyeli, életképesek-e, fölfigyelnek-e rájuk. Amikor egy műnek harmincévesen is jelentősége van, arra büszkén tekint a „szülő”.

– Amikor egy társaság bogrács és tűz körül dalra fakad, előbb úttörőnótákat, majd Szörényi–Bródy-dalokat kezdenek énekelni. Talán még Cseh Tamást. Miért lettek ezek a dalok alapjai a közös magyar dalkincsnek?
– Az Illés- és a Fonográf-korszakban is születtek olyan dalok, melyek akusztikus hangszereken is lejátszhatók, a szöveg a fontos üzenethordozó, és nem a hangszerelés. Az általam előadott dalokra ez különösen jellemző.

– A magyar nyelven írt beatzene „atyjának” szokták önt nevezni. Van utóda? Lát a fiatal zenészek körében olyat, akire azt mondja: maradandó lesz, amit alkot?
– Sok tehetséges gyereket látok, rendkívül jó produkciók is születnek, de azért nekünk az volt a szerencsénk, hogy mi az eredeti sztárfelhalmozódás időszakában léptünk színpadra. Az új műfaj velünk nyerte el az alapvető formáját, és sok szempontból átrendezte a zenei világot. Ma ilyen átütő újításokat már nehéz létrehozni.

– Bródy Jánosról a humor, az irónia és a szabadságvágy kifejezések jutnak elsőként a legtöbb ember eszébe. Egyetért azzal, hogy ezek a jelzők jellemzik leginkább?
– Hát, mondjuk ez utóbbi például az alapja minden igazi művészeti alkotásnak. Aki létrehoz valamit, ami addig nem létezett, annak szüksége van szabadságra. A fennálló rendszer szolgálata az nem művészet, hanem propaganda.

– A legjellegzetesebb Bródy-dalok mindig rejtettek a felszín alatt valami mélyebb mondanivalót. Nem annyira mélyen, hogy ne értette volna mindenki, de azért ahhoz elég mélyen, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló. A ’90-es években nehezebb volt jó dalokat írni, amikor már mindent ki lehetett mondani?
– Nem hiszem, mert jó dalokat mindig nehéz volt írni. A művész számára az a kihívás és a lehetőség, hogy másképp fogalmazza meg azt, amiről a közbeszédben nem lehet hatásosan és érvényesen beszélni.

– A dalai legtöbbjében van valami finom bíbelődés az érzelmekkel – minden érzelgősség nélkül. Inkább valami lélekalapú létezésnek mondanám ezt. Igaz ez egyébként önre?
– Sokszor foglalkoztat, hogy hajlamosak vagyunk más eredményre jutni, ha az érzelmeinket követjük, mint amikor az eszünket. A kettő szembenállása az István, a királyban is felfedezhető: a két főszereplő ezt a kétfajta megközelítést képviseli a darabban. Én tudom, hogy mindkettőre szükség van, és igyekszem megtalálni az „arany középútnak” vagy „józan paraszti észnek” nevezhető konszenzust. Eredetileg műszaki pályára készültem, de tudom, hogy csak a tudomány és a technika definícióiban gondolkozni kevés az élet megértéséhez. Ezért vonzott magához az a térfél, ahol a művészek mozognak nagyobb biztonsággal.

– Nagyon harmonikus személyiségnek tűnik, ehhez képest pár éve súlyos betegségeken esett át. Elveszítette volna azt a bizonyos belső egyensúlyt?
– Igen, sok-sok év kellett ahhoz, hogy visszanyerjem, és ebben az emberi kapcsolataimnak volt a legfontosabb szerepük.

– Például a feleségének?
– Neki is. Olyan sokrétű ez a történet, hogy nehéz leegyszerűsíteni. Nyilván benne volt az is, hogy az a társadalmi változás, amitől olyan sokat vártunk, nem teljesítette be a vágyakat. Én is illúziókba ringattam magam. És a kijózanodás akkor ért, amikor az életközépi válságnak nevezett helyzetbe kerültem, túljutottam az emberélet útjának felén, és már nem kezdhetem újra. 1996-ban lettem ötvenéves, és éreztem, hogy már nem tudok nagyon más lenni, mint ami addig voltam, de ugyanaz sem lehetek már. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: elfordul a világtól, mindent otthagy és elkezd valami teljesen újat – ami aztán vagy sikerül vagy nem –, illetve elfogadja magát, és örül annak a helynek, amit megkapott az élettől. Én sokáig nem akartam elfogadni, de aztán belenyugodtam.

– És hát újra is kezdte: fiatal feleség, kicsi gyerek…
– Ez nem új élet. Az igen, amikor egy banktisztviselő elmegy Tahitiba és Gauguin néven válik világhírű festővé. Gondoltam arra, hogy leteszem a lantot, de nem tudtam megtenni.

– Sok férfi kezd el ötvenen túl elmélyülés, szintézisteremtés helyett új családot alapítani, mert újra akarja élni az életet. Nagy döntés volt a gyermekvállalás? Meghatározza az életet?
– Nem gondolom, hogy ez határoz meg ma engem, de annak idején, amikor elveszítettem az egyensúlyomat, nagyon sokat segített abban, hogy talpra álljak. Persze egy kicsi gyerek érkezését ennyi idős fejjel másképp éli meg az ember. Némi iróniával úgy mondanám: olyan, mintha apja lennék az unokámnak. Nyilván más a nagyszülő – aki tudja, hogy már kifelé megy az életből – kapcsolata azzal a kis lénnyel, aki éppen cseperedik. A nagyobb gyerekeim akkor születtek, amikor még hihetetlenül el voltam foglalva magammal, és talán kevesebb figyelmet kaptak, mint amennyit érdemeltek volna. De igyekszem ezt is pótolni most, amennyire lehet.