“Hiába a Zeneakadémia, átmegy az ember suttyóba” – Aluljárók illegális művészei

A budapesti Astoria aluljáróba alászállva mindjárt a lépcső alján üldögélő asszony monoton kántálása fogad: „Megkérem nagyon szépen, egy kis kajára valóval szánjon meg”, majd a terítőárusok kérlelnek, ha már nem veszek tőlük árut, legalább egy kis pénzt adjak. Ehhez képest sokkal előnyösebb üzlet, amit az aluljáró zenésze, egy klarinétos fiatalember kínál: a Kék rapszódia dallamai szólnak, és ha akarok, fizetek, nem erőlteti. Pénzt ugyan nem dobok, de egy sajtburger menüre meghívom a szomszédos gyorsétterembe, hogy elbeszélgessünk, hogyan is lett ő az aluljáró zenésze.

Stresszes munka

Selmeczi Vilmos 2007-ben diplomázott a Zeneakadémián. Most Érden van egy félállása, és zenekarral is játszik. Az utcazenélés számára csak kiegészítés. Kevés az olyan zenész, aki „főállásban” végezné az utcai munkát. „Úgy kezdődött, hogy megirigyeltem a kannás boros gitárosoktól a zséjüket – meséli Vilmos két falat között. – Amikor megmondták, hogy nagyjából 6-12 ezer forintot keresnek, az komoly motivációt jelentett.”

Csak másfél hónapja űzi az ipart, de a rekordja máris 18 ezer forint: ezt az összeget reggel kilenctől délután fél egyig kereste meg. Szerinte manapság 4000 forint feletti bevételtől már jónak számít egy-egy zenélés, ami két-három órát jelent. Akárcsak a tücsök és a hangya meséjében, számára a nyár jelenti a nagy lehetőséget; télen, öt fokban fúvós hangszerekkel nem lehet kiállni, mert tönkremennek.

A különböző vérmérsékletű zenészek eltérően reagálnak a hatósági közbelépésre. Van, aki fölkapja a vizet, akkor jobban büntetik, ha pedig valaki higgadtabb, akkor meg lehet beszélni azt is, hogy elhagyja a területet, aztán persze később visszatér. „Volt olyan a Deáknál, hogy a közteresek rám szálltak. Le akarták foglalni a hangszerem. Én kicsit hevesebben reagálok, így voltak problémák, és még verekedésbe is keveredtem. Hiába a Zeneakadémia, átmegy az ember suttyóba egy-egy beszólás miatt. Ha az ember járókelőként megy az utcán, kialakul egyfajta páncél, amellyel védi magát a külvilágtól, ha viszont zenél, akkor kinyílik, és sokkal könnyebben bejön a bántás is. Nem gondolná az ember, de stresszes munka az utcazenélés…”

Vilmos azt mondja, az utcazenéléssel megtanulta, hogy egy ellenséges közegben is képes legyen valamit nyújtani. Ilyen közegként fogja fel ugyanis az árusok ordibálását, a járókelők jövés-menését. „Közönségnek nehéz mondani őket, hiszen az aluljárón szinte mindenki csak idegesen átrohan. A kilencesről leszállnak, mennek a metróba, vagy fordítva.”

A klarinétos saját célcsoportját pontos marketingstratégia alapján lőtte be. Játszhatna népszerűbb dallamokat is, de úgy határozta meg a repertoárját, hogy tetsszen „a negyven éven túli hölgyeknek, akik rárezegnek a romantikus komolyzenére”. Bár mindenhol a válságról lehet hallani, ő nem érzi úgy, hogy az embereknek nincs pénzük. A legnagyobb címlet eddig egy 2000 forintos volt, amit kapott, de hallott olyan dobosról is, akinek nemrégiben ígértek egy ötezrest, ha abbahagyja; a zenésztárs persze elfogadta az ajánlatot.

Sokszor megkérdezik tőle, hogy hobbiból játszik-e vagy a pénzért, de szerinte az utcazenészek között nemigen lehet olyanról hallani, hogy valaki csak hobbiból játszana. A fő szempont tehát a pénz, de éppen a pénz érdekében jó kedvvel és lazán kell játszani. „Ha valaki úgy játszik, hogy közben az agyában a 200 forintosok csilingelnek, azt megérzik, és nem dobnak” – mondja.

Zajjá válik a zene

Gyors közvélemény-kutatásomból az derül ki, hogy az aluljáró állandó árusai nem örülnek a zenészeknek. Az újságárus Erika amiatt panaszkodik, hogy a klarinétos mindig ugyanazt a pár számot játssza. A szemben lévő üzletben megerősítik: elegük van az utcazenészekből: „van egy műsoruk, és állandóan ugyanazt hallgatni már nagyon fárasztó”. Főleg akkor nehéz elviselni, amikor három fellépő egyszerre kelt hangzavart. Aki csak úgy áthalad, annak valószínűleg jól hangzik, de aki állandóan itt dolgozik, annak megterhelő. Kiderül, bár a trafikos, az újságos és a pékárus is zajként fogja fel ezt a zenét, ebből még nem volt balhé. A neve mellőzését kérő boltos szerint a közterületesek sem szokták elzavarni a zenészeket, árusokat, csak a rendőrség jelenik meg néha és igazoltat pár embert.

Súlyos sors a képek mögött

Az Astoriánál a zene mellett a képzőművészet is helyet követel magának. Az aluljáró Rákóczi úti lépcsője mellett egy férfi pasztellképeit, olajfestményeit árulja, amelyek javarészt tájképek, de látni ölelkező delfineket is. Makula István éppen egy díszes kobrát rajzolgat töltőceruzájával. Elmeséli, neki ez a kiállítási tér egyben az otthona is, hiszen itt él az utcán lassan egy éve. Gyerekkora óta rajzol, fest, intézetben nevelkedett. Úgy tudja, koraszülött volt, de nem tud utánanézni, mert meghaltak a szülei, a rokonsága pedig nem tolerálta „intézetes” múltját. Előfordul ugyan, hogy a közterületesek elzavarták, de már megszokták, és úgy véli, sajnálatból engedik, hogy maradjon. Szeretné, ha hagynák őt dolgozni, és bízik abban, hogy valaki majd támogatja. A festményeiből eddig egyet adott el, 12 ezerért, de sok költsége is van, hiszen a festékért 2800 forintot kell fizetnie, az ecsetnek pedig 1500-3000 forint darabja vastagságtól függően.
A Deák téri aluljáróba átruccanva szinte csak az áthaladó embereket látjuk, se utcazenészek, se árusok. A harisnyaboltban egy hölgy elmondja, hogy a hatóság itt gyakrabban szokott ellenőrizni, és szeptembertől már egyáltalán nem tolerálják az illegális közterület-használatot.

Egy virágárus nénit azért még megtűrtek itt, ő a lépcső mellett álldogál csokraival. Nyugdíj-kiegészítésként árulja a kertben növő virágait. Mint meséli, a rendőrök legfeljebb elküldik, inkább a közteresek veszélyesek, akik évekkel korábban már megbüntették 3000 forintra, de ez az összeg akár 30 ezer forint is lehetett volna, csak sikerült „megalkudni”.

A muzsikusnak dalból van a lelke?

Az utcai zenélés néha csak árnyalatokban különbözik a koldulástól, de persze a „zenész” büszkesége szempontjából ez a különbség igen lényeges. A Deák tér metrókijáratánál például üldögél egy hetvenéves bácsi, aki csak egy dallamot hegedülget. Mint kiderül, három éve jár fel naponta Szegedről, hogy kiegészítse vasutasnyugdíját. A hangszálai nem működnek. Elsuttogja, hogy régebben zongorázott, trombitált is, és nyugdíjasklubban is játszott. A legrosszabb élmény azonban nem a napi ingázás, hanem amikor más zenészek el akarták zavarni, ellökdösték. Azóta fél tőlük. Úgy látszik, a muzsikusnak sincs mindig dalból a lelke… Megviseli a bácsit, hogy az utca zaját túlsuttogja, így inkább nem kérdezek tőle többet, csak dobok a tokba, és elköszönök. Hamarosan úgyis indul a vonata Szegedre.