A soha nem hordott ruhák titka

„Mit csinálsz ott benn – kopog rám a barátnőm –, rosszul vagy?” Mindjárt utána az eladólány dugja be a fejét: „Jó lesz a méret?” Ahogy félrelibben a függöny, látom, hogy legalább nyolc nő várakozik szabad fülkére. Az ilyen pillanatok határozottan kedveznek egy állítólag „poppy red”, pipacspiros színű felsőrész esélyeinek. Az üzletből kilépve, természetes fényben izgalmas narancsvörösnek tűnik. Otthon, a vállfán lógva viszont… hát nem tudom. Jajpirosnak? Elborzadva meredek a visszafogott földszínek között harsogó darabra. Mintha Lucy Liun láttam volna hasonlót, lélegzetelállítóan nézett ki benne. Majdnem úgy, ahogy én festenék, ha derékig érő hollófekete hajam, vágott szemem és 70/A-s kebelméretem lenne. Minden erőmmel megpróbáltam felidézni testem körvonalaiban azt a vibráló démont, akit a próbafülke tükrében láttam és visszatalálni hozzá. Hiába. Démon egy szál se. Kell, hogy legyen magyarázat az ilyen érzéki csalódásra! És tényleg. A divatpszichológusok (igen, van ilyen) az ügy iránti teljes odaadással már nevet is adtak a jelenségnek, úgy hívják: a próbafülke csapdája. Hagyján. Azt is állítják, a szekrényünk énünk kiterjesztése. A kérdés már csak az, mi okoz nagyobb traumát: visszavinni a jajpirost az üzletbe, vagy szembesülni énem eldrapposodásával, elszürkülésével.

A modern vásárló kézikönyve

Az a szeszélyes valami, amit mi a modern ipari társadalmak fogalmai szerint divatnak nevezünk, a 18. században született. Addig olyan komótos tempóban változtak a trendek, hogy szabad szemmel nem is lehetett észlelni. Ha a Bocskai-felkelés idején lett volna bevásárlóutca, tíz-tizenöt évenként rendezték volna át a kirakatokat, és éveket várhattunk volna egy kiárusításra. A 18. század azonban szakított a lassú, fokozatos változásokkal, 1753-ban a buja bíbor volt a divatszín, 1757-ben viszont már az ártatlan fehér anyagok rózsaszín mintával, 1776-ban pedig mindent vitt a mogyorószín. Ezek a „gyors” váltások nálunk elsősorban a ruházkodást érintették, Franciaországban és Angliában azonban más fogyasztási cikkek – a bútorok, porcelánok, függönyök, szőnyegek – színét is kezdték az aktuális trendekhez igazítani. Mégis hogyan válhatott a divat ilyen megkerülhetetlen szereplőjévé a modern kori mindennapoknak? Miért vagyunk kaphatóak arra, hogy szezononként változtassuk az ízlésünket? Valószínűleg azért, mert a divat a fogyasztói társadalom lényegi szintjével áll összefüggésben: a mentális hedonizmussal. A fogyasztó motivációja nem az, hogy ott legyen a termék a kosarában, hanem hogy újra és újra átélje azt az örömforgatókönyvet, amelyet a vágyott termékhez asszociál. Mindnyájan tudjuk, a vásárlást tervezgetni nagyobb öröm, mint a zsákmányt a szekrénybe pakolni. Minden bevásárlókörút törvényszerű kiábránduláshoz, majd újabb vágyak teremtéséhez vezet. A modern vásárló ezzel a fogyasztói technikával próbálja a tökéletlen jelen és tökéletesnek képzelt jövő között tátongó szakadékot áthidalni.

Szekrénypszichológia

A próbafülkében különös megvilágításban figyelgetjük magunkat. Kilépünk a megszokott szekrényeink, tükrünk és korlátaink dimenzióiból az ígéret („új nő lehetek”) földjére. Csakhogy a varázs, amely oly remekül működött az üzletben, egy-kettőre szertefoszlik, amint a kiválasztott holmit beakasztjuk szokott ruháink közé. Ha már itt tartunk: a szekrényünk elárul bennünket! Minden egyes ruhadarab tudatos vagy tudattalan üzenet a korunkról, alkatunkról, életstílusunkról. Úgy lehet az öltözködésünkből olvasni, mintha a hátunkra tűzve viselnénk egy pszichológiai szakvéleményt. Ha egy gardrób tömve van formátlan, jellegtelen ruhákkal, könnyen lehet, hogy a tulajdonosa legszívesebben el is felejtené, hogy fizikai testben él. Szerinte jól kinézni azt jelenti: feltűnni, vagyis sebezhetővé válni, kitenni magát a különböző – elítélő, elismerő – megjegyzéseknek. Az öltözködés számára örökös fenyegetettséget jelent. Ha a barátnőnk fennhangon hirdeti, hogy őt nem érdekli, mások mit gondolnak, ő nem fog olyan felszínes dolgokra, mint a divat időt vesztegetni, kezdjünk el gyanakodni. Valószínűleg túlságosan is számít számára mások véleménye, ezért próbál kaméleonként a háttérbe olvadni. Egy másik szekrényben lígőlógó batikolt rongyok, vicces feliratú pólók valószínűleg egy fiatal lányhoz tartoznak. Vagy az ötvenes anyukájához, aki kétségbeesetten próbálja a figyelmet lényének bohém oldalára irányítani. Sajnos a környezete ebből az igyekezetből – finoman szólva – csak a bolondosságot észleli. Talán azért ragadt le egykori egyetemista ruhatáránál, mert hamvas, fiatal múltjában él, a jövő nem érdekli, nincsenek új céljai, álmai. Kivétel nélkül mindannyian valamit mutatni vagy titkolni akarunk azzal, ahogyan öltözködünk. Néha magunk sem tudjuk, mikor melyiket. Emlékszem arra a napra, amikor egy fotózáson az ismert színésznő nem talált magára való ruhát. Bármit tettek elé a stylistok, semmi sem „működött rajta”. Amikor megkérdeztük, mégis milyen öltözéket szeretne, kiderült, hogy teljesen össze van zavarodva azzal kapcsolatban, milyen ő, és milyennek szeretné mutatni magát. Nem tudta eldönteni, hogy fiatal vagy érett, laza családanya, vagy inkább díva. Maga is elismerte, hogy nem csak a fotózáson tologatja csalódottan a ruhákat, vásárolni is utál, ha nagy nehezen kiválaszt valamit, másnap biztosan visszaviszi. Őszintén szólva az „Átváltoztatjuk” fotózásokon is ritkán szoktam önfeledt, belül is ujjongó nőkkel találkozni. Lehet bármilyen szakszerű az átalakítás, az önmagunkról alkotott képünket aligha tudják egy nap alatt megváltoztatni, legfeljebb árnyalni. Csak olyan külsőre tudunk vágyni, amelyik valójában már bennünk lakozik. A bömbölő zenétől hangos, szűk kabinban nem az árcédulás ruhákat, hanem saját idealizált énünket próbálgatjuk. Legnagyobb eséllyel akkor pillantjuk meg a tükörben, ha előtte megismerkedünk a jelenlegivel. Olyan szenvtelen kérdésekkel, amilyeneket egy terapeuta kérdezne a szekrényajtónak támaszkodva. A barátnőm egyből szekrénypszichológusnak képzeli magát, valahányszor elárulom, hogy beszereztem egy újabb hordhatatlan darabot. Ilyenkor bedobja azt a kérdést, ami szerinte a bölcselet netovábbja: „Mondd, gondolkoztál már azon, miért van ilyen halálfélelmed? Ha félsz a haláltól – lengeti a jajpiros tárgyi bizonyítékot –, az azért van, mert félsz az élettől!” Ez nem igaz. Én csak a próbafülkéktől félek.