Most viszont, ahogyan ezen a szombat délelőttön megjelenik a budai bevásárlóközpontban – láss csodát! – hevenyészve összefogott hátul, mint aki ügyet sem vet rá, csupán hirtelenében elsietett
otthonról.
– Igen, igen – magyarázza –, valóban csak összefogtam a hajamat, és siettem. Kicsit elment az idő, mert nagyot hancúroztunk otthon. Nincs forgatás, nincs bölcsőde, nosza, Szofi bemászott hozzánk az ágyba, és volt anya-apa-anya-apa. Nehéz volt eljönni otthonról. Azt vettem észre, hogy egyre nehezebb otthagyni őt. Nagyon megváltoztam, amióta ő is itt van velünk. Mintha minden, ami eddig történt velem, az egész korábbi életem csak előkészület lett volna. Próbálkozások, tanulások sora, hogy most méltó anyja lehessek Szofinak.
– Tényleg sokkal nyitottabb lettél, oldottabb, harmonikusabb…
– Ugye? Más így élni, hogy nem csupán rólam, hanem rólunk van szó! Innentől nem lehet megúszni, nem lehet sodródni, ahogyan eddig próbáltam, tettem, hanem ki kell állni magunkért, az igazunkért, a hitünkért. Hogy ő már ebbe nőjön fel!
– Nekem meg éppen az imponált benned, hogy milyen bátran döntöttél az életed fordulói során, milyen eltökéltséggel vállaltad a következményeit…
– Amikor végiggondolom eddigi életemet, sokszor az az érzésem, hogy ez biztosan nem velem történt meg! Máskor meg úgy érzem, hogy nagyon is. Minden mozzanatában. Ugyanakkor bánt is egy kicsit, hogy miközben igencsak szélsőséges helyzeteket éltem át, sikereket, kudarcokat, lehetőségeket, kiúttalanságokat, tehát jót-rosszat, még mindig ugyanaz a kép él rólam, mintha másfél évtized alatt semmi sem történt volna. Mintha még mindig az lennék, ami soha nem voltam. Még A miniszter félrelép idején sem!
– Igen, de akkor gyakorlatilag minden előzmény nélkül, ahogyan megjelentél, már szinte szexikon lettél. Ahogyan akkor a film első jelenetében, hátulról fényképezve megjelentél, és felmentél a parlament lépcsőjén! Az annyira döbbenetes volt, mint annak idején Marilyn Monroe a pályaudvari jelenetben! Annyira kacér és erotikus! Ezzel robbantál be, ettől lettél „a” Dobó Kata, tűzték ki posztereidet szakmunkástanulók az öltözőszekrényük ajtajára…
– Pedig én akkor sem voltam ilyen. Zárkózott, zavarodott kis hülye voltam. A film castingjára is egy barátnőm rángatott el. Eszembe nem jutott, hogy a sok száz felkészült, magabiztos jelentkező közül pont engem szemelnek ki. Talán ez lehetett a szerencsém. Azóta is, megfigyeltem, ha valami esélyt látok az életben, akkor elszáll az önbizalmam és begörcsölök, viselkedek, ha viszont nem, akkor pimaszul magabiztos leszek, önmagamat adom.
Mint később megtudtam, a producernek nem én voltam a favoritja, Kern Andris és Koltai Robi ragaszkodott hozzá, hogy azt a kislányt kéne mégis visszahívni, hogy velem akarják a filmet megcsinálni. Én döbbentem meg legjobban. Egészen összezavarodtam, miközben működött bennem egy reális értékrend… Emlékszem, az egyik felvétel előtt pár perccel éppen sminkeltek, amikor megjelent Udvaros Dorottya, akinek csak később volt jelenete, és én kiugrottam a székből, hogy átadjam neki a helyet, mert nekem ő volt a bálvány! Ma már, visszatekintve, tudom, hogy mit jelenthetett abban az időben az a film, de akkor fogalmam sem volt. Arról sem, hogy mit vált majd ki, mennyire meghatározza a későbbi életemet és pályámat…
– Ha tudod, akkor vállalod…?
– Valószínűleg nem – az akkori mentalitásom alapján. A forgatás előtt egyszer leült velem Andy
Vajna, a producer, és felhívta a figyelmemet, hogy ettől kezdve minden megváltozik körülöttem, de én ebből alig fogtam fel valamit. Persze, mert addig nálunk még nem volt hasonló. Ma már mindenki, aki jelentkezik egy tévéműsorba, tudhatja, hogy másnaptól celebbé válik, szétcincálhatja az életét a média. Akkor azonban nem volt előttem példa… Túl érzékeny, túl bizonytalan voltam. Nem tudtam mit kezdeni a sztársággal, a nyakamba szakadt népszerűséggel.
– Miért mentél ki Amerikába, amikor elindult egy meseszerű álomkarrier?
– Halálosan szerelmes, ifjú feleség voltam, a férjem pedig Pasadenában tanult színészetet. Teljesen természetes volt, hogy a filmet követő kötelezettségeim letudása után sietek Dávidhoz. Hatalmas, tiszta, romantikus szerelem volt! Nem érdekelt se jövő, se karrier, se realitás, rohantam hozzá! Más kérdés, hogy aztán nem úgy alakult, mint ahogyan gyerekfejjel, az első lobbanásra elterveztük, illetve megálmodtuk. Néhány hónap után kiderült, nem működőképes a kapcsolatunk. Hazajöttem…
– Remélem, hogy nem csomagoltál ki. Mert rövidesen visszamentél…
– Nem volt egy jó kör, az biztos… A főiskolán nem vettek vissza az eredeti osztályomba, csak a következőbe, mert szerintük sokat mulasztottam. Jött egy újabb sikertelen kapcsolat, nemigen találtam a helyemet itthon, gondoltam, megint megpróbálom odakint…
– Szerinted tényleg Amerika vonzott, vagy innen menekültél messzire?
– Inkább menekültem. Ez sokáig jellemző vonása volt az életemnek… Ahelyett hogy valóban szembenéztem volna a problémáimmal, és megküzdöttem volna az igazamért, rögtön menekülőre fogtam. Ezzel rendre megalapoztam a következő kapcsolatom csődjét. Belemenekültem egy másikba, és hajlamos voltam feladni magamból olyan tulajdonságokat, amelyek nélkül már nem én voltam. A mostani az első olyan kapcsolatom, amelyben egyenrangúnak érezhetem magamat, Levente az első, aki szeret, és elfogad olyan embernek, amilyen vagyok…
De akkor nem is tudtam, hogy mire mentem ki Amerikába. Az itthoni filmekből, reklámokból gyűjtöttem annyi pénzt, hogy rövid ideig fenntarthassam magam, de semmit nem tudtam csinálni. Mukkanni is alig mertem, mert nem beszéltem jól angolul, és mivel nem használtam, még amit tudtam, azt is elfelejtettem. Kétségbeejtő helyzetben voltam, se munkám, se társam, se célom, amikor becsúszott az életembe Andy. A nagy magányba, elveszettségbe, kiszolgáltatottságba… Bölcs volt, kedves, figyelmes…
– …és Hollywood egyik nagy bölénye, egyik befolyásos producere. Nem is remélted, hogy segítségével megindul a kinti karriered?
– Én nagyon örültem, hogy konszolidáltan, gondok nélkül élhettem. Sokat jelentett, hogy amikor színiiskolába jártam, minden időmet tanulással töltöttem, és nem kellett mellette mosogatni vagy éjszaka felszolgálni, mint ahogyan évfolyamtársaim jó része erre kényszerült, hogy a tandíjat kifizethesse.
– Nem is vágytál arra, hogy bekerülj a kinti nagy filméletbe? Hogy komoly filmekben is szerepelj, hogy sztár legyél? Különösen, hogy volt hátszeled is…
– Nehéz elmagyarázni. Az annyira más világ. Ott minden kizárólag a pénzről szól. Mennyi befektetés mekkora hasznot hoz. Ott nem úgy megy, hogy Andy odaszól, és akkor rám osztanak egy szerepet, hanem rögtön kiszámolják, hogy mennyiben éri meg ez nekik. Ráadásul ezt nemcsak nem akartam, hanem amikor észrevettem, hogy valamit tenni akar, hogy egyengesse az utamat, kerek-perec kértem, hogy ne!
Persze szerettem volna én is filmezni, bekerülni abba a körbe, akikkel egyébként naponta találkoztam, de lelkem mélyén éreztem, hogy nagyon nem vagyok közéjük való. Gátlásaimmal, érzékenységemmel, kishitűségemmel biztosan nem lettem volna képes arra, hogy helyet harcoljak ki magamnak. Ott még a zseniális színészeknek is betonkeményeknek, kitartóaknak, megingathatatlanoknak kell lenniük, folyamatosan. Belőlem ezek a tulajdonságok hiányoznak. Ettől függetlenül reménykedtem, próbálkoztam, visszatekintve azonban tudom, csacsiság volt… A kudarcok is megviseltek, a kapcsolatunk is zökkenősebb lett. Már nem szerettem kint élni. Töprengtem, emésztettem magamat, gyötrődtem, aztán elhatároztam, hogy hazajövök. Itt a család, a régi barátok, itt a lehetőség, hogy szakmámat műveljem, játsszak filmekben, színpadon.
| Névjegy • 1974-ben született. • A színészmesterséget a Színház- és Filmművészeti Főiskolán és Los Angelesben tanulta. • Az 1997-es A miniszter félrelép című filmmel robbant be a köztudatba. • 2006-tól szabadúszóként dolgozik. • 2008-tól párja Gulyás Levente zeneszerző, első gyermekük, Szofi 2012-ben született. • 2013 nyarától a tv2-n futó Stílusvadász műsorvezetője. |
– Visszatekintve az amerikai évekre, hogy ítéled meg? Kudarc volt? Álmot kergettél? Hasztalan volt?
– Nem. Sok keserűség, sok megalkuvás dacára rengeteget tanultam, épültem belőle. Újból végigcsinálnám, ha újrakezdhetném, mert az önismeret nagy iskolája volt. Sokan elmondják, hogy a pénz, a gazdagság nem boldogít, anélkül is, hogy bármikor megkísértette volna őket a jólét. Én viszont benne éltem a jómódban, és hazajöttem egy kis bérházba, tehát számomra van valóságalapja a felismerésnek. Tényleg nem boldogít, a lényeg másutt keresendő. Az amerikai évek nagyban hozzásegítettek, hogy megtaláljam önmagamat.
– Közben sebződtél is, csalódtál is! A hegek is benned maradtak…
– És gondolod, itthon nem sebződtem, nem csalódtam volna ugyanennyit!? Kiskorom óta próbáltam folyton mindennek, mindenkinek megfelelni, és igazán soha nem tudtam. Ez sok szomorúságot, kétséget halmozott fel bennem, és nagyon zárttá tett. A kinti évek legalább adtak valami rálátást, sok tekintetben felvérteztek, megedzettek. Önbizalmat is adtak, hiszen amit megéltem, arra nem voltam predesztinálva, az a magam, olykor kelekótya, olykor dacos útkeresésének lett gyümölcse vagy büntetése.
De felkészítettek arra, hogy egyáltalán meg tudjak állni a magam lábán, hogy vállaljak olyan emberpróbálóan fájdalmas hivatást, amit csinálok a Hospice alapítványnál, aminek a lényege éppen a napi kínokon való felülemelkedés. Ezerszer esek kétségbe, ezerszer rángatnám meg grabancánál a sorsot, hogy „hogy a csudában csinálhatsz ilyet?!”, de ennél sokkal fontosabb, hogy ha már meggyógyítani nem lehet a betegeket, legalább segíthessünk nekik méltóan meghalni. És persze segített a legnagyobb hivatásra, vállalkozásra, kalandra felkészülni, hogy méltó családanya legyek. Talán sikerült. Remélem. Boldog családban élek, sokat dolgozom, játszom színházban, forgatok filmet, vezetek a tévében egy divatmagazint. Ezek csaknem kiteljesítik az életemet. Ahhoz már csak az kéne, hogy most elsiethessek…
– Hova, Kata kedves?
– Hát fodrászhoz! Valami új frizurát szeretnék…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
