Rost Andrea: Most jönnek az igazi kihívások!

– Nyár vége felé kaptam tőled egy levelet, amiben arról írtál, hogy most érkeztél vissza Nepálból, ahol hosszabb időt töltöttél egy buddhista kolostorban, néhány héttel később pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon énekeltél egy olyan Pillangókisasszonyt, hogy az ég belehasadt. Én meg csak elképedve figyeltem. Hogy létezik ez?
– Igen, ez érdekes… De én igyekeztem mindig úgy élni, hogy szabadon engedhessem magamat, érdeklődéseimet, vágyaimat, szenvedélyeimet. Anélkül, hogy megfogalmaztam volna, igazán a magasságok és a mélységek vonzottak, határaink, lehetőségeink feszegetése. Csak nagyon mélyről lehet nagyon magasba röppenni, és csak nagyon magasról érdemes mélybe zuhanni. Az, hogy megbotlik az ember, és fenékre huppan, méltatlan és nevetséges.

– Te mindig tudod, hogy melyik a magasság, és melyik a mélység?
– Nem… Mind a kettő maga a teljesség, talán csak a közelítés más. Korábban is éreztem, hogy jó volna elmenni, elvonulni a világtól Nepálba, csak korábban nem éreztem kellő eltökéltséget hozzá. Tíz órát ülni, nem beszélgetni, nem telefonálni, nem izegni-mozogni. Sokan le is beszéltek, próbálva megkímélni egy kudarctól, mondván, hogy nem nekem való ez. Bennem viszont sokkal erősebb volt a vágy, hogy odamenjek, hogy rendet próbáljak teremteni magamban. Más törvényeknek kell alávetni magamat, hogy ráláthassak önmagamra, az életemre.

– Alávetni? A te makrancosságoddal, öntörvényűségeddel?
– Nem is ment egykönnyen! Kezdetben tágra nyílt szemmel bámultam a környezetemben felbukkanó állatokat, a távoli hegyszirteket, a körülöttem ülő embereket, ám az idő múltával egyre szűkült a tekintetem, és mindinkább befelé figyeltem. Megéreztem, hogy vannak pillanatok, amikor csak létezni kell, hallgatni és meditálni. Mindinkább nyugalom szállt meg. Valami kicsit visszakaptam magamból, ami életem során elfedődött a hétköznapi teendők közepette, és ezt nem szeretném többé elveszteni…

– …aztán a Pillangókisasszony-alakításod maga volt a lázadás, a szembeszegülés, a halállal dacoló érzékiség…
– …mert Cso-cso-szán egyike az operairodalom legizgalmasabb figuráinak. Gésa volt, tehát megtanult minden társadalmi közlekedési formát, illemszabályt, ám amint megérinti az igazi szerelem, szembefordul a konvenciókkal, fellázad, és amikor kiderül, hogy csak álmokat kergetett, a halált választja. Ez érintett meg Puccini csodálatos kis hősnőjében, és ezért tudtam vele annyira azonosulni. Talán ez érződött…

– Irigyled a bátorságát? Meg mernéd tenni?
– Jelképesen már többször megtettem. Többször haltam bele reménytelen és beteljesült szerelmeimbe. Mindig is a teljes életre törekedtem. Ebben benne van az énekesi hivatásom is. Ha előadásra készülök, bevonulok a magányomba, tanulok, készülök az előadásra, nincs is külvilág számomra, csak a zene. Az is igaz, sokszor fordult már elő, hogy az élet túlontúl kiszámíthatatlan volt számomra, és belemenekültem abba, ami biztos. Verdiben, Mozartban nem csalódik az ember, és akkor ideig-óráig biztonságot éreztem. De azt igazán nem gondoltam, hogy ennyi lenne az életem. Egyik szerepről a másikra, egyik sikerről a másikra. Egyik csodálatos kolléganőm meg is fogalmazta, hogy neki a szerepei a gyermekei. És akkor én azt gondoltam, hogy jó-jó, de melyik az a szerep, amelyik ha majd öreg leszel és beteg és magányos, akkor ad neked egy pohár vizet? Egyik sem! Hajdanvolt sikerekre nem lehet támaszkodni, csak igaz emberi kapcsolatokra. Családra, barátokra, szeretteimre.

– Ezt érted az élet teljességének?
– Pontosan. És én akár ösztönösen is, de mindig erre törekedtem. Az, hogy volt-van egy karrierem, az csak egy nagyon kellemes és boldogító tényező, de nem rekedtem meg ennél. Van két csodálatos gyermekem. Egyiket sem terveztem, de jöttek, és én vállaltam, s a legnagyobb boldogságot jelentik számomra. Ha becsukom a szememet, most is azt látom, amikor először kézbe vehettem őket. Ahhoz mérhető gyönyörűség aligha adatik meg. De ugyanígy hozzátartozik a teljességhez a szabadságom is. Hogy nem érdekel sem a korom, sem a státuszom, sem az elvárások, belefogok mindenbe, kipróbálok mindent, amire csak módom adódik.

– Engem mindig zavarba is hoz: jövök találkozni egy ötven feletti, pályája delén lévő világsztárral, körülrajongott dívával, és közben ül velem szemben egy álmodozó tekintetű, romantikus fruska, aki ráadásul varázslatosan szép is! Ez valahogyan nem áll össze bennem…
– Nemrégiben a São Pauló-i operában énekeltem Donna Annát, és az egyik előadás után éjféltájt belénk bújt az ördög, fogtuk magunkat, és elmentünk egy klubba kirúgni a hámból. Szalszáztunk, szambáztunk önfeledten, fel-le kértek, amikor hajnal felé odajött két gyönyörű huszonéves brazil fiú, hogy ők elvinnének egy igazi, fiataloknak szóló vad bulira. Zavarba jöttem, és azt mondtam, hogy köszönöm, de már fáradt vagyok hozzá.

– Miért nem mentél el velük?
– Megmondjam…? Gyáva voltam. Előjöttek a buta gátlásaim. Hogy ugyan, ez már nem nekem való! Hiszen akár a gyermekeim lehetnének!

– Hiba volt!
– Ma már tudom, és bánom… Mindenesetre az utolsó napon, ott kint Brazíliában, vettem egy gyönyörű kék kétszemélyes függőágyat. Alig tudtam hazacipelni, fogalmam sincs, hogy hova szerelem, és hogy ki lesz benne a másik, de ma már hiszek abban, hogy nem kell mindent görcsösen akarni, az őszinte vágy bevonzza, amit szeretnénk, és csupán ébereknek kell lennünk, hogy az érkező jelzésekre figyeljünk. Ami nem működik, azt gond nélkül el kell engedni. Nem volt itt az ideje, vagy nem a megfelelő ember volt. Mondják sokszor az ismerőseim, az a hibám, hogy nem tudok kompromisszumot kötni. Én pedig ezt nem tekintem hibának. A mindennapjainkban úgyis ezer dologban alkuszunk meg, törődünk bele, hogy ennek így kell lennie, ez a világ rendje…

– Hiszel abban, hogy valóban volna egy rendje a világnak?
– Nem tudom… Egyszer, talán nem véletlenül éppen Nepálban, láttam két csigát közelíteni egymáshoz, hogy aztán majd hirtelenében eldöntve, hogy melyikük a lány és melyikük a fiú, egybekeljenek. Jött egy szeleburdi ötletem, kerestem egy harmadikat is, és mértani alakzatban egymás felé fordítottam őket. Pár perc múlva visszamentem, és láttam, hogy háromfelé másznak visszafelé. Elszégyelltem magamat. Akkor döbbentem rá, hogy én, amikor odatettem a harmadikat, oktondi módon megzavartam a világ rendjét. A vonzódás és taszítódás természetes misztériumát bontottam meg. Hagyni kell a dolgokat a maguk rendjében, és átengedni magunkat, hogy megélhessük az életet.

– Ezt mondod te most ünnepelt sztárként, az operavilág csillagaként, de valószínű, hogy az utad, ami idáig vezetett, ennél sokkal keservesebb volt.
– Persze. Az is én voltam, aki ezt végigcsinálta, sok magánnyal, bukással, eltökéltséggel, sok szenvedéssel és szenvedéllyel. Ez mind nagyon fontos volt, hogy kellően meg tudjam becsülni azt a szabadságot, ahova eljutottam, hogy teljes szenvedéllyel, odaadással vethessem bele magamat az életbe, és hogy elhiggyem, az igazi nagy kalandok, örömök, kihívások majd most fognak következni.

– Vannak, akik számára a biztonság a fontosabb, akik viharok nélkül, a maguk útját taposva, kis amplitúdóval élik az életüket. Nem irigyled őket?
– Nem. Nem! Akik félnek a saját érzelmeiktől, zabolázzák folyton a szenvedélyeiket? Igaz, nekik nem kellett átélniük akkora bukásokat, de nekem ezekre is szükségem volt. Ezekből is épültem, ezek által is nyíltak meg előttem olyan dimenziók, az öröm, a szeretet, az egymásrautaltság olyan távlatai, amelyek teljessé tehetik az életemet.

Rost Andrea fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!