Somló Tamás: Túl minden bolondos álmon?

– Lassan negyven éve, hogy ott van egy csapatban! Hogy lehet ezt bírni?
– Kiválóan. Jó együtt dolgozni, értelmes zenét játszunk, értékes szövegeket énekelünk. Az LGT-vel 1974-től dolgozom, igazi csapatmunka a miénk. A hőskorban többet voltunk együtt, mint a családdal. Turnéztunk Európa-szerte, Amerikában, ha itthon voltunk, akkor is hajtottunk, és már akkor világos volt számomra, alkalmatlan vagyok a normál privát kapcsolatra.

– Azért próbálkozott.
– Én négyszer, de hosszabb-rövidebb idő után kiderült, hogy komolytalan vagyok. Más együtt élni, együtt lélegezni, gondolkodni azzal, akit az ember szeret, akit a párjául választ. A jó kapcsolatban nincsenek titkok, nem álságos, és sokat kibír. Az én kapcsolataim hét-kilenc évre vannak kalibrálva… És a szakítás fáj, ha engem dobnak, ha én mondom ki, hogy vége, akkor is.

– Miért ez a sok zátony?
– Az ad hoc módon élés, a zenész különleges életritmusa, a civileknek ez nem mindig jön be. A turnék idején, ha itthon voltunk, általában éjjel stúdióztunk, és még nem volt telefon, Skype, nehezebb volt a lelki és a szexuális élet. Ezekből adódik, hogy a zenész társ élete nehezen vállalható egy civil számára. Senki nem szereti, ha a párja hajnalban, éjjel jár haza, ha koncert után, felpörögve beül a kollégákkal lazítani. Én egyébként is éjjeli bagoly vagyok, hajnalig olvasok, tévézek, zenét hallgatok, álmodozom, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mi lesz a gyerekekből. És persze reggel későn kelek.

– És az ötven körüli éjjeli bagoly még elhiszi, hogy egy huszonéves nőnek épp ő az álmai lovagja?
– Az első feleségem egyidős volt velem. A második négy évvel fiatalabb volt. Őket követte két kapcsolat – papírok nélkül –, ők fiatalabbak voltak. Egyébként a kérdésre a válasz: igen. A férfiak hajlamosak elhinni, minden értük történik, aztán fölébrednek.

– Mit gondol, az ember élete determinált, vagy maga alakítja azt?
– Is-is. Az ember furcsa lény. Hogy ki milyen értékrendet képvisel, hogyan él, abban szerepe van a gyarlóságának, a műveltségének, meghatározó lehet a környezete, a tapasztalás, a minta. Ezek mind befolyásolják azt, milyen értékrendet képvisel. Továbbá hat a társadalom is, hiszen nem mindegy, ott mi az érték, és mi nem. Ami a családi mintát illeti, a szüleim válásakor én kicsi voltam, és apám mindent megtett azért, hogy mi ne sérüljünk. A bátyám tizenegy, én ötéves voltam, amikor anyám elment. Egy évbe telt, mire helyreállt a rend, és az valóban rend volt, békében és szeretetben, kiegyensúlyozott közegben nőttem föl.

– Talán ezért választott egy vidám világot kiskamaszként?
– Talán. Meg azért, mert az egész élet egy kötéltánc! Mert mindenki zsonglőrködik! (Nevet.) Ezt persze akkor még nem tudtam, de tény, jó volt a sok zene, tánc, zsonglőrködés, szerettem az artistaiskolát. Gyönyörű nyolc évet köszönhetek a turnéknak, bejártam a világot. Például imádtam Bulgáriát, ahol hét hónapot töltöttünk, csodaszép ország, ott minden van.

– Azt nem kérdezem, szaltózni tud-e még, de az érdekel, hogy olykor zsonglőrködik-e.
– Persze, ha bejutok a konyhába, a palacsintát még meg tudom fordítani a levegőben.

– És a joggal hogy áll? Évtizede is, hogy téma volt, a Somló beült az iskolapadba.
– Valóban beültem, és jólesett. A húgom, aki orvos, el akarta végezni a jogot is, őt kísértem el beiratkozni, és végül én végeztem el. Imádtam a római jogot, soha nem hiányoztam előadásról, kiváló agytorna volt, és lett egy diplomám. Ezt valamikor régen apámnak megígértem, hát teljesítettem.

– De nem váltott. Jobb pályának tartja a zenészit?
– Nem váltottam, mert ahhoz már öreg voltam, de az egyetem sokat adott. Ami a zenét illeti, ez az életem, művelem évtizedek óta.

– Ha újra kezdhetné, mit csinálna?
– Orvos lennék. Szerintem a világ legszebb hivatása az orvosoké. Azt gondolom, az igazi kihívás, amikor valaki odaáll, és jól megszervizel egy élő szervezetet. Gyógyítani, helyrehozni azt, ami elromlott, maga a csoda. Remélem, a lányom orvos lesz.

– A lánya, akiről többet hallunk, mint a fiairól.
– Ez nem véletlen, a lányom kiskamasz, tizenhárom éves, a fiaim pedig felnőttek, önálló élettel, munkával. Lilinek még naponta kell a segítés, a tanács, a gondoskodás, ami persze olykor jól jön a srácoknak is. Dávid harminchárom éves, Varsóban él, jól beszél nyelveket, egy amerikai céget képvisel ott. Pali és Dani, az ikrek, huszonhét évesek, tanulnak, Danit a zeneszociológia izgatja, és mindkettőnek van saját zenekara, egyikük talált új irányt, a másik még keresi.

– Ad nekik zenei tanácsokat?
– Néha adok, de nem mindig kérik, és nem mindig fogadják meg. Igazuk van.

– A három fiú után Lili új színt hozott az életébe?
– Lili kései gyerek, vele nyilván minden más. Másképp szól, másképp szeret, a „Ki nevet a végén!” társasjátékot is másképp játssza, röhög a favicceimen, replikázik, ha a tízóraiját úgy csomagolom, hogy a vajhoz odaragad a papírszalvéta. Hihetetlen kis csaj! Imádom. Amit akar, elér, még engem is rá tud venni arra, hogy változtassak az évtizedek óta meglévő rossz szokásaimon. Lili az ujja köré csavar, a múltkor valakinek azt mondta, reméli, az én életemben már csak egyetlen nő létezik, és az ő.

– És igaza van? Vagy jöhet még egy álomarcú lány?
– Igaza van, de jöhet még álomarcú is… A férfi kíváncsi. Ez örök dolog, nem kor kérdése. Néha arra gondolok, hány vállalkozó álomarcú őszült volna meg mellettem, a ravatalomnál hányan állnak majd.

– Ezek szerint még jól bírja, bár ezt a négy napot átívelő LGT-koncerten is érezhette a közönség…
– Az ember sokat kibír, de azért lássuk be, az évek rohannak, és ez az életforma ledarál. Ami azt a koncertsorozatot illeti, mi nem akartunk négy napot, csak egyet… És tudja, a zenekarban a legidősebb én vagyok, tehát néha be kell kalkulálni a nyavalyákat is.

– És még mit kalkulál be?
– Például a négy nőt, aki fontos volt az életemben. Az özvegyeim, így nevezem őket, és mindegyikkel jó a kapcsolatom. Ők, bármi történt is közöttünk, az életem részei.

– A nők mellett azért vélhetően ott a sok kedves barát is?
– A baráti kör az egyik amplitúdója annak, hogy az ember itt éli az életét. Nekem két régi jó barátom, akik iskolatársaim voltak, már elment. Ez időről időre megállásra késztet, elgondolkodtat, aztán visszatérek az ittlévőkhöz, Demjén Rózsihoz, aki hazacsalt külföldről, turnézni vitt, vagy Charlie-hoz, aki osztálytársam volt, aki az első koncertemet szervezte. Rengeteget köszönhetek nekik, de rajtuk kívül is vannak nagyon értékes barátaim.

– Mi az, amit a közelmúltban, a születésnapján gondolatban kívánt?
– Semmi nagy dolgot, mint mondjuk egy lottóötös. Már nincsenek bolondos álmaim, a jó egészségen és azon kívül, hogy lássam Lilit felnőni, nincs más óhajom. A koromból adódik, hogy nem lehetek ott, amikor ő a felnőtt életét éli, ezért most kell kihasználni az időt: vele lenni, játszani, bolondozni, utazni, jókat enni, mesélni, tanítgatni és tanulni tőle.

Somló Tamás fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!