Égjen a gyerekzsír?

A túlsúlyos gyerek

Nem mondok újat: nagyon rossz, ha a gyerek kövér. Ha ötévesen 60 kiló, mozdulni sem bír, az nagyon nagy baj. Az meg pláne elkeserítő, hogy nemrég Nagy-Britanniában állami gondozásba vettek egy ötéves, 63 kilós kislányt. Az állam kezdte lefogyasztani a gyereket, mert az neki szerintük úgy jobb lesz. Nyilván a szülőket sem lehet tűbe fűzni, és ők hizlalták a kislányukat a végletekig. Hát most bűnhődjenek együtt! Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. A kövér, zabálós anyától-apától elszakítva mutatják meg az ovisnak, hogyan kell egészségesen élni. Jaj, szegény gyerek!

Itthon is számtalan család van, ahol apa már reggel lecsóval mos fogat, aztán a hétvégi ebédnél a tehetetlenségig eszik magukat, kaja után pedig mindenki leputtyan egy-egy monitor elé, a családfő „pléjsztésönnel” lövi az ellenséget, anya nézi a tévében a műsort, és a gyerek is hasonlóképpen foglalja el magát egészen az esti közös étkezésig, amikor is villára tűzve, nyalókaként szopogatják a disznósajtot, a hamburgert, a pizzát, az olajban tocsogó sült krumplit. Na ez az, ami szerintem is nagyon gáz. Mert persze a gyerek azt eszi, amit elé rakunk, és úgy él, ahogy mi élünk. Nem vagyok nagy barátja a magevésnek, a vég nélküli salátázásnak, és sportember sem vagyok, de osztom azt a nézetet, miszerint nagyon káros, ha a gyerek napi több órán át aszalja a fenekét a számítógép előtt, ha nem jár hetente legalább kétszer, de inkább háromszor sportolni (valami olyat, amihez neki is kedve van), ha nincsenek aktív közös programok, és otthon főzött egészségesnek mondható kaja helyett, mert az úgy kényelmesebb, inkább adunk egy ezrest, hogy egyél, fiam, valamit a plázában.

Szóval akár tetszik, akár nem, mi, felnőttek vagyunk a felelősek, ha a gyerek kövér. Nekünk kell figyelni magunkra, ha azt akarjuk, hogy a gyerek ne legyen beteg, testileg és lelkileg is. Mert ugye kövér gyereknek lenni nagy fájdalom. Ha lány vagy és kamaszodsz, az anyád XL-es ciki ruháiba férsz csak bele, kővel dobálnak a rohadt osztálytársaid, a fészbúkon is csak szívatnak, és annak ellenére, hogy intellektuálisan sziporkázol, te vagy az egyetlen, aki még az érettségi bankett után is szűz maradsz. Ha fiú vagy, akkor soha véget nem érő tornaórákat kell a kispadon töltened, mert senki sem akarja, hogy az ő csapatában focizz, a fiúk vernek, a lányok pedig a legjobb esetben is csak azt mondják rólad, hogy aranyos, és végül te vagy az egyetlen, aki még az érettségi bankett után is szűz maradsz. És így kell átlépned a felnőttkor küszöbét, amikor már kellőképp beteges, frusztrált, szeretethiányos, boldogtalan és magányos fiatal vagy. Mert a társadalomnak nevezett nagy közösség ugye nem szereti a kövéreket. Pedig te nem is tehetsz az egészről, ilyenre neveltek-hizlaltak, vagy épp genetikailag ezt a súlyos batyut kaptad a felmenőidtől – mert sokan ugye bármennyit sanyargatják magukat, sportolnak, fogyókúráznak… túlsúlyosak maradnak. Én az utóbbiak mellett állok!

A duci gyerek

A duci gyerek cuki. Csini hájak lógnak róla, de ha megnő, kamaszodik, és sportol valami szívének kedveset, akkor RSG-s tündér, izmos vízipólós isten, vagy normális alkatúnak mondható bérszámfejtő válhat belőle. Ha tudjuk, hogy nem punnyadt éveken át, nem tömte magába a junk foodot, ha a család nem kizárólag százötven kilósokból áll, akkor nem kell halálra aggódni magunkat. 

Mielőtt nekifogtam ennek a cikknek, az NLC szerkesztője átdobta nekem egy tévéműsor linkjét – gondolatébresztőnek. A néhány perces részletben Schobert Norbert trenírozta idősebbik fiát. A kis Norbi, aki abszolút aranyos, harapdálni és dögönyözni való kedves kisfiú, fitneszanyukája mellett ült, és szuperül megoldotta az aznapi leckét. Sőt még a teniszedzésen is megjelent. Ekkor jött a képbe az apa, aki a következőket bírta mondani: „Meggátoljuk, hogy elhízott értelmiségi legyél, fiam!” „Ha-ha-ha” – hallatszott a háttérben Réka gyöngyöző kacaja.

A szőke fürtös kisfiú megsemmisülve hanyatlott az asztalra, fejét némán karjára hajtotta. Majd jött az interjúrészlet az apától: „Norbika gátlásos, magába forduló, csokievő, szemében turkáló, fejét lesütő gyerekké alakult.” Tényleg? Milyen meglepő! Majd a guru ráállította fiát a futógépre, és a napi penitencia szerint, hogy ne legyen elhízott értelmiségi, a gyereknek öt kilométert kellett lefutnia. A kis Norbi magányosan futott, és futott. Persze valószínűleg a felvétel kedvéért csak néhány percig, hogy megmutassák, micsoda keményfejű pasas ez a Norbi papa, aki ugye „profi” médiás. Pontosan tudja, mitől hördül a nép. Hát én hördültem is. Válogatott eszközökkel, (melyekre egyenként most nem látom értelmét kitérni) rávenném, hogy sírva kérjen bocsánatot a fiától, akit a show kedvéért porig alázott az összes barátja és tanára előtt, csak azért, mert kisiskolás korában még nem néz ki úgy, mint Schwarzenegger fénykorában. Ezután pedig rögvest az lenne a dolga, hogy nyilvános bejelentés keretében elfogadja a saját gyerekét, és futópad helyett inkább menjenek le a térre együtt focizni. 

Ismertem egy apát, aki amikor a hatéves kislánya harmadszorra nyúlt a sütis tálca felé, vérfagyasztó modorban sziszegte a fülébe: „Ha még egyet veszel, randa, nagy seggű nő lesz belőled.”  A gyerek most tizennyolc éves, szép arcú, okos, és zörögnek a csontjai. Nem képes egyetlen franciakrémes-falatot se lenyelni anélkül, hogy ne gondolná, őt többé nem lehet szeretni, mert egy szempillantás alatt rusnya, elhízott, elfogadhatatlan nő válik belőle, aki így már semmi jóra nem alkalmas. Tessék befejezni a szépség- és soványság-fasizmust, mert a gyerekeink lelki sérültek lesznek!