Aztán persze bemutatkozunk egymásnak. A kapcsolat gyorsan mélyül, nekem is megmutat két dalt a telefonján. A stáb mosolyog – később érkeztem, így ők már néhányszor hallhatták a Honeybeast számait. A lánya az együttes énekese, és aznap este indulnak A Dal című eurovíziós selejtező elődöntőjén. Hernádi Judit, érthető módon, eléggé fel is van spannolva.
– Beszéljünk arról, ami szemmel láthatóan a legjobban izgat most: a lányod és a ma esti szereplése! (Tarján Zsófia és a Honeybeast továbbjutott aznap este – a szerk.)
– Kérlek szépen, eléggé izgulok! Van olyan lista, ahol most is az élen jár a daluk.
– Mivel tudod elengedni a lányod? Mondasz neki valamit ehhez hasonló fellépések előtt?
– Én már igyekszem semmit se mondani. Most azt élvezem, attól szorongok, vagy azt élem át, hogy egyszerűen csak anya vagyok. Oda tudnék menni, nézni őt a nézőtérről, de nem teszem. Remélem, hogy sikere lesz. Most úgy érzem.
– El tudod engedni a kezét?
– Mindig azon voltam, hogy elengedjem. Én azt hiszem. Egészen pici gyerek korától kezdve lökdöstem, hogy menjen. Most, hogy tényleg kezd a saját lábára állni, már nem hív fel ötpercenként, hogy baj van. Ennek persze örülök, csak közben meg én kezdtem el ötpercenként telefonálgatni. Nem tudom… nehéz dolog az anyaság. De boldog vagyok és büszke, hogy működik. Nagyon.
– Ebben a lapszámban elég sok erős nő lesz. Nem véletlenül választottunk a címlapra.
– Ez nagyon-nagyon jólesik. Ám nyilvánvalóan a mentális erőre gondolsz. Merthogy fizikailag nem vagyok az. Korábban nagyon lusta voltam. Visszaéltem a testalkattal, amellyel a Jóisten megajándékozott… Vagy a természet. Vagy a szüleim… Szóval, nem nagyon csináltam semmit. De aztán eljön az az idő, amikor elkezd romlani a test – úgy negyven felett. Ekkor kezdtem el tornázni. Jobb későn, mint soha.
– És még a dohányzásról is leszoktál.
– Igen! Nagyon erős dohányos voltam. Úgy szoktam mondani, hogy tulajdonképpen hamutartóban aludtam. Effektíve az ágyam mellett volt a teli hamutartó, és egyáltalán nem zavart. Ma már nem is tudom elképzelni, ez hogyan történhetett. Ahogy felébredtem, rögtön a cigarettáért nyúltam. De semmivel nem volt összekötve. Se kávéval, se semmivel. A cigaretta egyszerűen a cigarettáért volt. Aztán egy pillanat alatt leszoktam.
– Azért, mert kilyukadt a tüdőd? (Spontán pneumotorax – a szerk.)
– Az biztosan rásegített. De valószínűleg azért szoktam le, mert abba akartam hagyni, és egész egyszerűen ez is agyban dőlt el. Szörnyűnek találtam a füstöt. Nem akartam, hogy ott legyen a szervezetemben.
– Bármivel megküzdesz ilyen simán?
– Hát, figyelj… nem tudom. Néha nagyon sokáig rágódom dolgokon, néha pedig egykettőre túl leszek rajta. És például mindig is tudtam nemet mondani. Abszolút érzem, mi az, amit nem akarok. És amit nem akarok, abba engem nagyon nehéz belevonni. Persze egy kicsi mozgásteret hagyok arra, hogy meggyőzzenek.
– Erős nők, erős személyiségek, feministák – kicsit összekeverednek néha a fogalmak, nem?
– Sosem voltam feminista. Azt persze szerették volna a feministák, hogy feminista legyek – de nem lettem.
– Miért?
– Mert – hát bocsánat! – én szeretem a férfiakat.
– A feministák is szerethetik a férfiakat.
– Nem biztos. Én nem akarok küzdeni egy férfival. Egy férfi legyen nálam erősebb! Nem akarom, hogy gyengébb legyen.
– Mit értékelsz legjobban egy férfiban?
– Nem tudom megmondani. Mindenféle férfi volt az életemben. Volt jó, volt rossz, volt kicsi, volt nagy, volt okos, volt kevésbé okos, volt izmos, volt gyenge. Minden.
– Mitől lett vége a kapcsolatoknak?
– Hát attól, hogy vége van. Attól, hogy már nem fűzi az embert a másikhoz semmi. De ez a munkával is így van. Egész egyszerűen akkor lesz vége, amikor már nem jó ott lenni. Már ideges vagyok akkor, amikor az ajtón belépek.
– Azt a legnehezebb kimondani, hogy vége.
– Amikor eldöntöttem, már könnyen megy.
– És hogy kezdődik?
– Radikálisan és hirtelen, bumm, bele a közepébe. Nem csak így fejeződnek be, így is kezdődnek a kapcsolataim. És a munkáim is. A legjobb példa rá a Sohase mondd! Ahogy az a dal berobbant 1980-ban, hasonlóan hirtelen jött minden az életemben. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem kellett mindenért megdolgoznom. De sosem volt bennem olyan vágy, hogy valahova jussak, hogy valamit olyan nagyon el akarok érni, és főleg, hogy azért célirányosan sokat dolgozzak. Ha valami nem akart lenni, azt elengedtem. Például élt bennem a vágy főiskolás koromban, hogy a Vígszínházban színésznek lenni – az nagyon jó dolog lehet. Merthogy a Vígszínház mellett nőttem fel, a Szent István körúton, és valahogy ez a gyönyörű épület gyerekkorom óta nagyon tetszett. És végül is sikerült. De még mielőtt gondolkodnom kellett volna rajta, hogyan is jussak oda, már a főiskoláról elhívott Várkonyi Zoltán, hogy dolgozzunk együtt a Vígben. Bár, ha máshova kerülök, az sem zavart volna.
– Sosem kellett küzdeni?
– Dehogynem. Főleg magamért küzdöttem. Azért, hogy jobb színész legyek. Vagy hogy valamit megértsek és megismerjek, de bizonyos tárgyakért, bizonyos javakért, ha nem jött egyszerűen, akkor nem küzdöttem. Tehát, ha valami nem akar adódni, az nem akar adódni. Nem gondolom azt, hogy nem küzdöttem. Csak nem volt bennem vágy bizonyos dolgokra, hogy azokat görcsösen akarjam.
– Semmit nem bántál meg?
– Nem. Olyan hülyeség lenne, ha azon törném a fejemet, hogy mi volt… Hiszen azon már úgyse lehet nagyon változtatni.
– Most hogy vagy?
– Jól vagyok, kérlek szépen! És hogy mitől? Attól, hogy igyekszem jól lenni. Igyekszem szeretni azt, amit csinálok. Olyanokat választok és olyanokba megyek bele, amikről azt gondolom, hogy szeretni fogom. Vagy ha nem szeretem annyira, akkor meg fizessék meg jól, és ne tartson sokáig! Ez is szempont, mert ebből élünk. Igyekszem nem szembeköpni magam és megbocsátani magamnak, ha úgy alakul. De azért belenézek a tükörbe rendszeresen! Miközben megpróbálom túlélni ezt a nagyon furcsa időszakot.
– Mi a recepted a túlélésre? Szigetet képezel magad körül?
– Nem. Inkább megpróbálom megérteni az embereket. Nem könnyű. Viszont soha nem adom fel.
– A tévé nem hiányzik?
– Nem. Kifejezetten örülök, hogy most van egy kis szünet. De jó is az! Pedig szeretem a tévézést. Volt a Pasik című szituációs komédia. Amikor elkezdtük, úgy gondoltam, ó, milyen kis helyes szösszenet. Most visszanézve, azt kell mondjam, igazi érték volt. Vagy a Heti Hetes. Amiből azért szálltam ki, mert eldugták egy kevéssé nézett csatornára – holott ennél sokkal fontosabbnak gondoltam. De mindig megengedtem magamnak a furcsa határeseteket. Megengedtem a Rádiókabarét, a Szeszélyes évszakokat. Pedig ezeket jól lenézték akkoriban, és mondogatták is, hogy miért kell ez egy színésznőnek. “Te egy nagyon képességes színésznő vagy!” – ezt mondták rám, és én ezt szintén így gondolom. Csakhogy mindig az volt a válaszom, hogy azért csinálom, mert jól tudom csinálni!
– Ráadásul a könnyű műfaj nem is olyan könnyű.
– Hát persze, hogy nem! De nekem megy, és szórakoztat. Kifejezetten büszke voltam rá, hogy ahhoz a nagyon kevés nőhöz tartozom, akik képesek egy szöveget a kezükbe kapva, fél óra múlva nagyon viccesen felolvasni azt.
– Az érdekes, hogy a stand uposok között is csak egy szem nő van, mutatóban.
– Lehet, hogy a humor is olyan, mint a zeneszerzés… Lehet, hogy máshol helyezkedik el a humor a férfi- és a női agyban… Mondok egy más példát. Ha egy nő verset akar mondani, nehezen tud majd válogatni, mert a költők nagy része férfi, és férfias verseket ír. Nekem elég nehéz hitelesen elmondani, hogy borzasztóan szeretnék egy nőt magamévá tenni, ugye. Azért nemcsak a szerelmes versekből derül ki, hogy az illető szerző férfi. A humorban pedig még az is probléma, hogy bizonyos viccek egy nő szájából nem jól hangzanak. És sajnálatos módon a poénok hatvan százalékát az alpári humor teszi ki. Ide sorolom a finom alpáriságot is.
– Amikor a Heti Hetesben a remek testi adottságaidon – például a melleden – tréfálkoztak, az mennyire fért bele nálad?
– Engem ez sosem zavart. Tudtam, hogy szükség van rá, és kész. Vicces, ha vicces – és akkor jó. Ha nem vicces, akkor meg nem. Azért ez benne volt a leosztásban: a fiúk mellé azért kell a nő, mert ettől érzik magukat férfinak. Bár, visszagondolva, hogy rám akarták erőltetni azt a szerepet, hogy egy nőnek az áll jól, ha hülye… Annyira nem voltam hülye… Csak egy kicsit.
– Lázadsz az ilyen sztereotípiák ellen?
– Áh! Ki lázad ma már…? Bár, tudod, mi ellen lázadok? A dobozok ellen. Megőrülök a dobozoktól! Az embert állandóan belekényszerítik. Doboz az összes tévé és produkció. Hogy “annak úgy kell lenni”. Ezt “így szokták felvenni”. Annak “arról kell szólnia”. Ahelyett, hogy annak örülnének, hogy valaki más. Hogy valaki kilóg a dobozból.
– Ha úgy vesszük, te benne vagy a “kilógós dobozban”.
– Hát… az meglehet. Ez egy szép, rücskös doboz, és én csináltam magamnak. Ha jól rám zárul, akkor vége is mindennek.
Hernádi Judit fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
