A hír: “A világon általában a nők valamivel boldogabbak, mint a férfiak. Magyarországon azonban ez fordítva van, sőt a magyar nők a legboldogtalanabbak a világon, verve a dél-afrikaiakat és az indiaiakat is” – derül ki egy OECD-kutatásból.
Karafiáth Orsolya véleménye: Hogy mennyire vagyunk boldogok vagy boldogtalanok, az objektív módon mérhetetlen, ráadásul az, hogy ki mitől érzi boldognak magát, arról könyvtárnyi szakirodalom született. A magyarok legendás pesszimizmusa szerintem eredhet onnan is, hogy a “nyugati modell” túl közel van hozzánk, állandóan viszonyítunk, és azt látjuk, hiába történt meg a rendszerváltás, még mindig fényévekre vagyunk az áhított életszínvonaltól. Ráadásul a szakadék egyre mélyül. (Sok helyen, ahol nem látnak ilyen mintát, az emberek nem is érzik, hogy mi kellene még nekik, így elégedettebbek a helyzetükkel.) A nőket különösen mélyen érinti az életszínvonal süllyedése. A bizonytalanság, hogy gyerekszülés után lesz-e munkájuk, hogyan fognak a gyerekeknek enni adni, egyáltalán, hogyan maradnak talpon.
Szerintem van két nagyon fontos tényező, ami miatt a magyar nők – átlagosan legalábbis – ennyire rosszul érzik magukat a bőrükben. Az első mindenképpen az egyre inkább kilátástalannak tűnő gazdasági helyzet, párosulva azzal, hogy a hagyományosan macsó hozzáállás sehogyan sem akar eltűnni. Gondoljunk csak arra, hogy a közelmúltban még a parlamentben is elhangozhattak olyan utalások, melyek szerint a nő nem más, mint háztartási alkalmazott, akinek életfeladata kimerül a gyerekszülésben. A leszbikusok létjogosultságát sokan csak a szexuális fantázia szintjén fogadják el, a gyereket nem akaró nőket többször bélyegezték legjobb esetben is furcsának. Ha meg valaki nőként sikereket ér el, könnyen megkaphatja a “férfias” címkét.
Súlyos probléma még a védtelenség érzete, az, hogy nem bízunk a hatóságokban – ezt a magam részéről meg is értem. Magam is több feljelentést tettem már, de valódi védelmet sosem kaptam. (Hozzá kell tennem, hogy az utóbbi egy-másfél évben legalább komolyan vették a rendőrségi bejelentéseimet, iktatták, jegyzőkönyvbe vették, így legalább abban biztos lehetek, hogy van nyoma az eseteknek.) Pár éve, amikor egy őrült üldözött névtelen telefonokkal és képeslapokkal, amiket a postaládámba tett, illetve azokra a helyekre küldött, ahol dolgoztam, végül már olyan állapotba kerültem, hogy napokig nem mertem kimenni az utcára. Csak taxival közlekedtem, kapkodtam a nyugtatókat és alvászavaraim lettek. Hiába vittem a rendőrségre a leveleket, könyörögtem, hogy legalább annak nézzenek utána, honnan jönnek a fenyegető hívások, mindig azt a választ kaptam, hogy “amíg vér nem folyik”, nem tesznek semmit. Ugyanez állt sokáig a családon belüli erőszak áldozatává váló nőkre, akik sokszor sem a családjuktól, sem a hatóságoktól nem remélhettek igazi védelmet.
A felmérések szerint hazánkban minden ötödik nő elszenvedett már bántalmazást a kapcsolatában, és hiába lett önálló tényállás a kapcsolati erőszak, a nők helyzete alapjaiban nem változott. A nők, ha (minden bátorságukat összeszedve) feljelentést tesznek, ugyanúgy nem kapnak valódi segítséget, mint eddig, hiszen ez az egyik legnehezebben bizonyítható bűntény. Marad tehát a rettegés, a hallgatás, a félelem a bosszútól, illetve a bolyongás a hatóságok (rendőrség-gyámügy-bíróság) labirintusában. Mivel a kapcsolati erőszak szenvedő alanyai leginkább nők, és a számuk ilyen magas, nem csodálkozhatunk, ha az érintettek bizony meglehetősen boldogtalannak érzik magukat.
De lehet itt más tényező is. A nők átlagosan tovább élnek, mint a férfiak, és ugyebár az idősek megbecsültsége eleve nem az igazi nálunk. Ronthatja a hangulatukat, ha félnek a betegségektől, joggal, mert a kórházi ellátás is olyan, amilyen, és abba már bele sem mernek gondolni, mi lesz, ha mindennapos gondozásra szorulnak. Amíg minden szinten mehet a “nyuggerezés”, nem is lesz változás. Mivel ez a korosztály már többnyire nem reklámcélcsoport, mintha nem is léteznének. Olaszországban járva mindig jó érzésekkel tölt el, ha öregeket látok sakkozni a tengerparton, vagy napfürdőzni egy kellemes kávézó teraszán. Ritkán teszi ezt meg nálunk egy átlagnyugdíjas. És akkor még nem beszéltünk az “idősekre szakosodott” fosztogatókról, magukat hatósági személyeknek álcázó támadókról.
Egyszóval úgy látom, nálunk igen nagy terheket kell egy nőnek cipelnie. És bár ez egy ideig erősít, a végén nagyon bele lehet fáradni. Persze amíg valaki a puszta túlélésért küzd, nem is gondolkodik azon, vajon boldog-e, csak szép lassan felőrlődik az ereje. Ez persze évek hosszú sora alatt történik, nem egy csapásra. Ráadásul a nők érzékenyebbek minden változásra, így a már szinte tapintható gyűlöletre is. Aggódnak a saját, de főleg a gyerekeik jövője miatt, és míg a férfi (már ha van a nő mellett) általában cselekvéssel próbál a felszínen maradni, a nők szépen és csendben egyre boldogtalanabbak lesznek…