Ilyennek lát minket egy angol rendező

Kíváncsian érkeztem a kis pincehelységbe, a Jurányi Produkciós Ház színháztermébe, ahol Alexis Latham, Budapest legrégebbi angol improvizációs színházának (Scallabouche) alapítója mutatta be új alkotását. Az Egyszer volt, hol nem volt… HU tulajdonképpen egy társadalmi körkép, és arra tesz kísérletet, hogy bemutassa Magyarországot – mondja a rendező. A három különböző karakter története egyszerre több idősíkon át ível, ahol a szereplők múltjába is be-bepillanthatunk, illetve saját elképzelt, vágyott vagy akár lehetséges jövőjüket is végignézhetjük. Az időutazás egyben belső utazás is, egyszerre hoz lelki átalakulásokat, sok-sok tapasztalatot, így a történet végére a szereplők valóban megérkeznek a jelenbe, saját életükbe, hazájukba. A színdarab igazi meglepetés volt a számomra, érdekes meglátásokat, új válaszokat adott. Magával ragadott az legelső jelenettől az utolsóig, s ehhez a színészek, Szalontay Tünde, Molnár Csaba és Horváth Kristóf fantasztikus előadása is hozzájárult. 

A realitástól innen és túl

Az első jelenetben színre lépett a magyar nő esszenciája. A lány mosolyog, kedves, bájos. Mesél. Arról beszél, hogy amikor kislány volt, az apukája minden este mesélt neki, és hogy ez mennyire jó volt. Azt is elárulja, hogy ő mindig ugyanazt a mesét kérte. Majd egy nap az apukája őt is beleszőtte a történetbe… Ezen a ponton kezdenek elmosódni a határok a fantázia és a valóság között. De hol is vagyunk? A jelenet és az egész színdarab Óz, a nagy varázsló pipacsmezején játszódik, ahol a mesében Dorothy és barátai álomba szenderültek, és csak a csoda mentette meg őket attól, hogy végleg itt ragadjanak az álmaikba merülve. Egy álmodozó nemzet lennénk? Magyarország egy elvarázsolt hely lenne? Az ábrándozás kellős közepén azonban színre lép a történet két férfi szereplője is, akik közül az egyik nem érti, hogy miről beszél itt ez a nő. A másik pedig végleg megtöri a varázst egy szívszorító mondattal: „nekem nem volt apukám”. A lány azonban csak mesél és mesél, kapaszkodik az álmaiba, a múltjába… Abba a világba, ahol minden szép és jó.

Valóra vált álom, vagy mégsem?

A képzelet valóra válik egy másik idősíkon. A következő jelenetben a lány abba az életbe került, ahol az álmai valóra váltak. Egy jómódú, városi nő lép elénk, egy sikeres újságíró, aki angolul beszél a zürichi férjével a mobilján, és épp hazalátogat Magyarországra. Belül azonban semmit sem változott. Ugyanaz a szentimentális, naiv, ábrándos lány maradt. Azzal a céllal látogat haza, hogy bemutassa a szörnyű valóságot, ami elől a szép reményekben bízva külföldre menekült. Persze amit itt talál, az nem is olyan rettenetes, de ha már ő így képzelte el magában, ragaszkodik ahhoz a képhez. Riportjában meg akarja mutatni, milyen rosszul megy itt mindenkinek a sora, micsoda egy rettenetes hely ez. Az apa nélkül felnőtt fiú most egy szegény vidéki nagycsalád hétköznapjait mutatja be – megint az élet illúzióromboló aspektusát –, de csak a fura riporternő kedvéért dramatizálja a helyzetet, valójában nem érzi magát olyan szerencsétlennek, és egész jól elvan a saját életével, lehetőségeivel.

Valami „nagy dobás” kell még

A következő jelenetben a másik férfi szereplő egy újabb jellemrajzzal érkezik. Most egy reklámszakembert ábrázol, a vállalkozót, aki hatalmas lelkesedéssel ötletel, és vizionálja maga előtt a sikert. Ő is kissé elvarázsoltnak tűnik, hiszen nem veszi észre, hogy ötlete elavult, idejét múlt. A várva várt „nagy dobás” tehát elmarad, nem sikerül megcsinálnia a szerencséjét. Elkeseredésében pedig mindenkit hibáztat, csak épp önmagába nem néz: hárítja a felelősséget. Meg van győződve arról, hogy ötlete zseniális, csak a világ nem érti őt. Majd megrázza magát, és kezdődik minden elölről. Elméleteket gyárt, tervez, ötletel. Miközben kínkeservesen tipródik azon, hogy mit és hogyan lehetne eladni a magyar piacon, egy érdekes állítás hangzik el: a magyar nem racionális, nem lehet észérvekkel meggyőzni, az érzelmei vezérlik. Szóba kerül még a nemzeti öntudat is, amiről nem derül ki pontosan, hogy van vagy nincs nekünk, de az igen, hogy marketingfogásnak kitűnő.

A legnagyobb hiány: az önbizalom

Úgy tűnik, hogy ezen az álomkóros pipacsmezőn játszódó vidéken legbelül mindenki vár egy nagy lehetőségre, egy olyan esélyre, ami majd megváltoztatja az életét. Valakire, aki felfedezi a tehetségét, valakire, akinek sok pénze van és finanszírozza a zseniális ötletét, valakire, aki képviseli a nagy lehetőséget. De kire várunk? Ózra, a nagy varázslóra, aki nem is létezik? A gonosz kis törpére, aki valójában egy csaló? A szereplők a darab végén önbizalmat és bátorságot kérnek, mert ezekre a tulajdonságokra van a legnagyobb szükségünk. Nem „nagy dobás”, kívülről várt segítség kell, hanem bátorságra, több önbizalomra, önmagunkba vetett hitre, összetartásra, a valóság értékelésére és megélésére van szükségünk. Ezek azok a „csodák”, melyek segítenek abban, hogy hazataláljunk, és rádöbbenjünk arra, hogy nem csak valahol, a szivárványon túl szép az élet, itt is lehet az. Igen, itt, Magyarországon!