Nem elég, hogy megbuknak, magukra maradnak diákok

Nehéz lenne olyan egyetemistát találni, aki jókedvvel, szívesen emlékszik vissza a vizsgaidőszakokra, amikor sokszor egy félév tananyagát kellett hetek alatt megtanulni. Akkor mit szóljon az az általános és középiskolás, akinek egy teljes tanév tananyagával kell ennyi időn belül megbirkóznia a pótvizsgáig, ráadásul úgy, hogy a vizsgázásban nincs is rutinja?

Mondhatnánk persze, hogy magának köszönheti a kudarcot: miért nem tanult év közben? Ám nemcsak az érdektelenség, sorozatos hiányzás, nemtanulás vezethet ide, hanem az is, hogy a diák egyszerűen nem érti, miről beszél a tanár. Ha az akarat meg is van, de az alapok hiányoznak, lehetetlen lépést tartani, a lemaradás tanóráról tanórára nő. Hogy ezekre a fehér foltokra fény derüljön, órai keretek között csekély az esély: sok a gyerek, kevés az idő, sürget a tanterv. Sokszor éppen akkor jutna rá csak idő, amikor a gyerek már megbukott. Akkor viszont ez már egyedül az ő baja – holott egy tanítási metódus kudarca is lehet ez.

Míg az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában vagy Új-Zélandon szervezett segítséget nyújtanak a lemaradóknak, hogy hátrányukat ledolgozzák, addig a magyar diák és vele együtt a szülő úgy készül fel a pótvizsgára, ahogy tud.

Az egész nyáron át tartó tanulásnál nehezebb lenne nagyobb büntetést elképzelni egy gyereknek. A pótvizsgákat augusztus közepén-végén tartják, így a diáknak sokszor két egész hónapja sincs arra, hogy feltornázza magát legalább a kegyelemkettes szintjére. Nem mindenki teheti meg, hogy magántanárt fogadjon, és az otthoni tanulás több szempontból nehézkes lehet: hogyan vehető rá egy diák, hogy ennyi idő alatt egymaga tanuljon meg valamit, amihez tíz hónap is kevés volt? Elég szigorú és következetes a szülő? Vajon tud segíteni, ha magyarázni kell, vagy összefüggésekre rámutatni? A szülő elvégre nem tanár, és nem biztos, hogy akad idősebb rokongyerek, akit rá lehet venni arra a vakáció alatt, hogy foglalkozzon a segítségre szorulóval.

“Tanulóhetet szerveznék a diákoknak, de nem lenne kötelező”

Sarinay Mihályné, a Szent-Györgyi Albert tizenkét évfolyamos iskola volt igazgatója

“Igazgatóként ragaszkodtam hozzá, hogy év végén a pótvizsgázó a bizonyítvány mellé megkapja a vizsga témaköreit, tételeit, ami alapján felkészülhet. Augusztusban az iskolakapura függesztettük nemcsak a vizsgaidőpontokat, hanem azt is, hogy a vizsga előtti héten korrepetálási lehetőség van. Erre azonban nagyon nehezen lehetett gyerekeket toborozni, egyáltalán nem tülekedtek.

Az utolsó heti korrepetálás önmagában azonban kevés a sikeres javítóvizsgához. Ez inkább arra ad alkalmat, hogy a diák felfrissíthesse a tudását, hallja a tanár kérdéseit, hogy mely témákra összpontosítson, mi az, amit feltétlenül tudnia kell. Én mindig azt kértem, hogy az a tanár állítsa össze legalább az írásbeli részt, aki a diákot tanította – ez biztonságérzetet adott a tanulónak. Nem hiszem, hogy a diákok halálra tanulták magukat a vizsga előtt, és ez így is van jól. Hiszen ha egész nyáron nyúzzuk a gyereket, arra rámegy a következő tanév is. Ha nem tudja magát kipihenni, nem tud kikapcsolódni.

Ha tehetném, a javítóvizsga előtt kéthetes intenzív felkészülést szerveznék a diákoknak. De nem lenne kötelező sem a tanulóknak, sem a tanároknak, mert ha kényszerítjük bármelyiket, jó nem sülhet ki belőle.”

“Nem éri meg megfelelő tudás nélkül átvergődni a vizsgán”

Tóth Béla, a Diáktanító.hu oldal ügyvezetője

“Falvakban, vidéki kisközösségekben könnyen előállhat az a helyzet, hogy harminc kilométeres körzetben éppen az a tanár az egyetlen, aki segíteni tud a felkészülésben, aki megbuktatta a tanulót. Úgyhogy a szülő zsebből, feketén fizeti a különórákat, hogy a gyereke átmenjen majd azon a vizsgán, amit ez a tanár fog összeállítani, és ahol ő fog vizsgáztatni. Az iskolának nem kötelező konzultációs időpontot adni, pedig ilyenkor a diák megkereshetné a tanárát és megbeszélhetnék, hogyan halad, milyen problémák merültek fel.

Fontos, hogy a diák magától üljön le tanulni, ne az atyai sallertól félve magolja be az anyagot, amit aztán a pótvizsga másnapján el is felejt. Hiszen ha az alapok hiányoznak, az csak neki lesz rossz a továbbiakban. Nem éri meg megfelelő tudás nélkül átvergődni a vizsgán, mert az egymásra épülő ismeretek híján már az első hónaptól nem fog boldogulni, kudarc kudarc után éri majd.

Hatékony lehetne heti három-négy alkalommal összegyűjteni a pótvizsgára készülő gyerekeket, és kiscsoportban foglalkozni velük. Vagy ha a szülők a közösségi oldalakon, fórumokon keresztül megtalálnák egymást, és azonos korú gyerekeik mellé fogadnának fel egy tanárt a nyári tanuláshoz, az egyformán jó lenne tanárnak, diáknak.”

“A gyermek ne büntetésnek élje meg a tanulást”

Vizinger Erzsébet, pszichológus

“A gyerekekre és a szülőkre is nagy teher nehezedik ilyenkor. Szerencsés lenne, ha a szülő útmutatást kapna, hogyan tudja felkészíteni gyermekét, milyen szakkörök, táborok állnak rendelkezésre, esetleg szükség van-e speciális fejlesztésre vagy magántanár segítségére. Mindenképpen érdemes elkerülni a kampányszerű tanulást az utolsó héten. Szerencsésebb, ha a szülő tanácsot kér a tanártól, hogy milyen tananyagokat kell átismételni a gyermeknek, és azt hogyan lehetne elosztania rendelkezésre álló időben úgy, hogy a pihenésre is jusson idő.

Érdemes hagyni egy-két hét szünetet, hogy a gyermek ne büntetésnek élje meg a tanulást, és ki tudja pihenni magát. Fontos, hogy érezze a szülő támogatását. Minden nehéz helyzet magába hordozza a fordulat lehetőségét, lehetséges, hogy a kudarcok sorozata arra készteti a gyermeket, hogy átgondolja a motivációit, de az is előfordulhat, hogy egyszerűen időt kap arra, hogy bizonyos képességei megerősödjenek, vagy túl legyen egy nehezebb időszakon, amit családi vagy baráti konfliktusok okoztak. Úgyhogy nem feltétlen tragédia a bukás.”

“Tudtam, hogy nem vagyok hülye”

Zsiga Petra, sikeres javítóvizsgázó

“Elég rossz tanuló voltam, félévente rendszeresen megbuktam, olykor több tárgyból is egyszerre. Év végén csak egyszer, matekból, tizenhat évesen. Nem tanultam, nem érdekelt, nem voltam motiválva, a szüleim pedig lazán fogtak. Anyukám ugyanabban az iskolában dolgozott a titkárságon, ahová jártam, és nagyon szégyellte magát. Az fel sem merült, hogy a tanárom korrepetáljon, úgyhogy különórára jártam egy egyetemistához, aki hetente háromszor foglalkozott velem egy hónapon keresztül. Az igazi büntetés az volt, hogy azon a nyáron sehová sem mehettem. Mégsem maradt meg bennem negatívumként, nem stresszeltem végig a vizsga miatt a nyarat. Tudtam, hogy nem vagyok hülye, nem ezen múlt, hogy megbuktam. Szeretek tanulni, a javítóvizsgán ötöst kaptam, egy hibám volt, és végül a matekérettségim is jól sikerült.”