Jónás Tamás költő, író: Engem elfogadnak, de a cigányokat nem

– Téged olyan íróként ismerünk, aki megírja azt is, amiről a legtöbben inkább hallgatunk. A gyerekkori éhezésekről, arról, hogy szüleidet csalás miatt börtönbe zárták, vagy amikor apád – nem készakarva – megütött úgy, hogy felhasadt a fejed. Az apai pofonokról. A szegénység szégyenéről. A nevelőszülők brutalitásáról. Közben a saját érzelmeidet sem kíméled.

Fotó: Hegedűs János

– Apai örökségem az őszinteség is. Még ha kudarcba is fullad a kísérlet. Sebaj, a kudarc lehetőség a megtisztulásra, megigazulásra. Persze ha őszinte vagy, még nem feltétlenül közelíted meg az igazságot, de úgyis a “hogyan”, és nem a “mi” dönt ebben a kérdésben. Bármi lehet szép, ha úgy írod meg. De vajon izgalmas-e, ami csupán szép? Írás közben szerencsére kiszolgáltatott az ember, nincs ideje ilyesmiken gondolkodni.

– A szüleidről sokat és megrázóan írsz. Már mindkettőjüket elveszítetted. Az Apuapuapu című személyes, intim, lírai prózádban szinte nem létező nyelven beszélsz a fájdalomról. Gyerekként inkább a könyvtárba mentél, hogy ne kelljen otthon fagyoskodnod. A szövegek segítenek elviselni a traumákat?

– Nem lehet a szüleimmel való viszonyomról beszélni. Éppen ez a lehetetlenség kényszerít rá, hogy folyamatosan megpróbáljam. Csupán az egyre változó emlékeimre támaszkodva tudok múltat, családot teremteni. Rosszá vagy széppé kell hazudnom azt, ami már nem létezik, csupán a következményeit nyögöm. Talán ez gyászmunka, nem tudom. Dzsungelharcnak érzem inkább. Ma már csak az a nyers tudás van bennem, hogy a nem tipikus családom nem tipikus története tipikus szeretettörténet. Amolyan nem igazán különös tragédia. A szereplők sorra elpusztulnak, ám a történetünk menthetetlenül megmarad.

– József Attila költészete és személye nagyon fontos számodra. Mit jelent neked ő?

– A sorsközösség tagadhatatlan. Lehetne tagadni, takargatni – de minek? Én inkább azt vállaltam, hogy folytatom, felülírom, kihasználom, amit ő már elért. Mindannyian, akik írásra adtuk a fejünket, ugyanazokkal a témákkal küzdünk: szerelem, halál, boldogság, gyerekkor, család. Megszámlálhatóan végesek a témák. József Attilától sokat tanultam, olyasmiket egyébként, amiket Buddhától, tanáraimtól, magamtól is. De József Attila megmutatta nekem, hogyan lehet vagy kell egy olyan közösséghez szólni, amelyik érzékeny a nyelvre, a finomságokra. És kissé felszínes, ez is igaz. Cirkusz ez, nemes cirkusz. Olyan, mintha magadról beszélnél, miközben róluk beszélsz – nekik, noha az olvasó tulajdonképpen hálátlan: csak a saját ügyei érdeklik, új események, hangok, élmények csak nagyon ritkán. Kevés a jó író, de még kevesebb a jó olvasó.

– Egy szívszorító leveled megtaláltam a Holmiban, még a kilencvenes évek elejéről. “Tisztelt Szerkesztőség! – írod. – Kissé bátortalanul írok már. Több alkalommal küldtem verseket más lapokhoz. Eddig senki válaszra sem méltatott. (19 éves múltam, talán ez épp elég, hogy figyelmen kívül hagyjanak?) Mivel – természetesen (?) – melankolikus alkat vagyok, igen kellene, hogy valahonnan többé-kevésbé rendszeres visszajelzést kapjak arról, amit írogatok.” Aztán egyszer csak közölni kezdtek a lapok, és első két köteteddel berobbantál. Mit jelent ma neked a siker?

– Fogalmam sincs, mit jelent sikeresnek lenni. Ráadásul az annyit dicsért őszinteségre valójában senkinek sincs szüksége. Általában elvarázsolódni, szórakozni, hatás alá kerülni szeretünk. Az igazságok, őszinteségek kijózanítóak. Egészen biztos vagyok benne, hogy az olvasók is sokkal inkább szeretnék azt hinni, hogy egy nehéz gyerekkorral megvert, tehetséges, ne adja Isten, zsenigyanús író, költő vagyok, mint azt, hogy egy okos, az érvényesüléshez szükséges lehetőségeket matematikai algoritmusokkal alkalmazó cigány férfi. Pedig az utóbbi az igazabb. Társas lényként nincs más lehetőségem a vágyott béke elérésére.

– A feleségedtől elváltál, de van két fiad. Milyen a viszonyod velük? Mit látnak abból a szenvedésből, amivel te nap mint nap küzdesz?

– Nem takargatom magam, a küzdelmeim se, de igyekszem adagolni azokat. Nem lehet egy gyermeket az élet minden távlatával és részletével megterhelni. Megkértem a fiaim, hogy egyes írásaimat egyelőre ne olvassanak el, és hogy ne figyeljék a facebookos aktivitásomat: jól ismerem őket, tudom, most még megzavarná őket.

– “Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Amikor verset írok vagy költészetet csinálok, ideg-óráig sikerül erről a géntényről megfeledkeznem” – mondtad egyszer. Mit jelent neked most a cigányságod?

– Fenntartandó zűrzavar. Csak azért fontos számomra, mert érdekes azoknak, akik olvassák az írásaimat. Keresem, kutatom én is, mi cigány bennem, mi nem. A tendencia az, hogy egyre kevésbé tudom. Kulturális kérdés lenne? De hát annyira nem különösen más a két kultúra, hiszen magyarul beszélek, magyar iskolákba jártam, az értékrendem európai. Valami mégis van, én is érzem, megkockáztatom, hogy biológiai különbségeken alapuló létélmény. De erről lehetetlen beszélni, megérezni, ráérezni talán lehet, ha hosszasan, jól, érdek nélkül  – előítéletek nélkül –, de érdeklődéssel figyel az ember. A kitöréshez tanulni kell, persze, ám ez sem a cigányoknak szóló üzenet. Látod, ez a cigányügy is csak felfújt, üres lufi. Emberek vannak és szeretetek, semmi más. Ami pedig az elfogadást illeti: engem elfogadnak, de a cigányokat, a kultúrát, vagy amit mindez jelent, összességében ma sem, és úgy érzem, sosem fogják. Ez a legnehezebb, ezt így tudni.