– Ha korábban beugrottam tíz percre a Bambiba, volt, hogy éjfél körül értem haza. Most meg itt szolidan kávézgatunk. Neked nem hiányzik néha a régi szabadság?
– Igazság szerint sosem voltam nagy tivornyázós alkat. Eléggé visszahúzódó, magamnak való ember vagyok, nem buliztam sokat. Az egyébként biztos, hogy én is sokkal kevesebbet sörözöm. De lehet, ez a korom miatt is van.
– Téged is megvisel az idő múlása?
– Hát, nehezebben bírom a gyűrődést fizikailag. Egy-két pálinka, és másnap szinte munkaképtelen vagyok. Úgyhogy leginkább hagyom is az egészet.
– Miről kellett még lemondanod, mióta gyereked van?
– Egy időben szenvedélyesen kártyáztam – azzal például teljesen felhagytam. De olyan nagyon azért nem hiányzik. Nyilvánvalóan sokkal kevesebb ideje van az embernek a gyerekek mellett, viszont azt a kevés időt legalább jobban megbecsülöm. Régen például sok focit néztem a tévében, és hatalmas sorozatfüggő voltam. Gyakorlatilag erről is teljesen leszoktam.
– Nem hiszem el, hogy nem láttad a Breaking Badet. (Totál szívás – a szerk.)
– Rendben, akkor nem teljesen szoktam le a sorozatokról. A Breaking Badet történetesen végignéztem, és nagyon jó volt.
– Megváltoztak a hétköznapjaid is?
– Hát, ez jó kérdés, már nem is emlékszem, mi volt azelőtt…
– Én például szervezettebben élek, jobban átgondolom a napjaimat. Korábban kelek. Listákat írok a teendőkről… Aztán véletlenül elhagyom a listákat.
– Hasonlóan vagyok ezzel. Mondjuk én mindig korán keltem, mostanában meg egyenesen hajnali háromkor, hogy legyen egy kis időm dolgozni, amíg a gyerekek alszanak. Arra jöttem rá, hogy nincs már végtelen időm. És ha még szeretnék sok mindent megcsinálni, akkor tudatosabban kell élnem.
– És tudsz már mással is foglalkozni, mint a gyerekekkel?
– A kisfiam első három évében semmi más nem érdekelt a világon, csak ő. Aztán meg a testvére. Szóval egészen mostanáig kizárólag ebben éltem. Most kezd egy picit oszlani a köd. Persze most is imádom őket, de kezdek rájönni, hogy más dolgok is vannak a világon. Kezdek visszatérni, felveszem a régi barátokkal a fonalat… Meg azért egy hónapban egyszer csak elmegyek pókerezni.
– Fel tudtál rá készülni lélekben, hogy gyereked lesz?
– Dehogy. Előtte csak aggódtam – iszonyatosan rá voltam parázva a szülésre, meg arra, hogy gyerekem lesz. Meg ijesztgettek is mindenféle dologgal – például, hogy “vége lesz a világnak”. Ami egyrészről igaz, közben meg mégsem. Kicsit olyan volt nekem, mint a karácsony szokott lenni – annyira aggódom, hogy mindenkinek vegyek ajándékot, és hogy mit fognak hozzá szólni, hogy arról el is feledkezem, hogy én is kapok ajándékot. Az apaságnál is teljesen váratlanul ért, hogy mennyi öröme van a dolognak.
– Konkrétan mitől rettegtél?
– Hát… mindentől. Nyilván attól, hogy nem leszek elég jó apuka… Meg az első időkben attól, hogy leejtem a gyereket. Mielőtt nem volt saját, nem is mertem megfogni őket. A gyerekverseim miatt korábban is sokszor hívtak gyerekekhez, és nagyon nem tudtam velük mit kezdeni. De ez teljesen elmúlt. Most már például tök jól el tudok beszélgetni velük.
– A születésüknél bent voltál?
– Igen. Attól is féltem, hogy vajon milyen lesz. De végül is jó volt. Főleg a másodiknál sokat tudtam segíteni a feleségemnek, és jobban a részese voltam az élménynek.
– Azt mondtad egyszer, hogy szerinted azok írnak jobb gyerekverset, akiknek nincsen gyerekük. Miért gondolod ezt?
– Amikor valakinek saját gyereke van, akkor túlságosan közel kerül hozzá. El van tőle ájulva. Bármit mond, az csodálatosnak tűnik, bármit csinál, iszonyatosan cuki. Ha nincs meg a kellő távolság, nem lehet elég jó verset írni.
– Az a költő ír jó gyerekverset – például Weöres Sándor –, aki maga is gyerek tudott maradni?
– Ha a költő nagy gyerekként írja a verset, jobban össze tud nevetni a kicsikkel. Ha nem egy befáradt szülő, valószínűleg jobb lesz a költészete. Ráadásul vannak itt egyéb szempontok is. Ott van például verses mesém, a Túl a Maszat-hegyen. Abban a gyerekek mindig maszatosak, nem mosakszanak, belelépnek a pocsolyába. És egyszer olvastam is egy kritikát, amelyben azt írták, hogy szégyellhetem magam, hogy erre nevelem a gyerekeket. És ha a felnövő generációk nem fognak mosakodni, annak én leszek az oka.
– De hát ez hülyeség, nem?
– Először én is röhögtem rajta. De amióta van saját gyerekem, sokkal jobban látom, hogy tényleg felelősség a gyerekeknek írni. Az új könyvemben is van, amit megbántam. Azt írtam az egyik versikében, hogy szalvétába töröljük a kezünket, ne pedig a függönybe, a macskába vagy a hajunkba. És amikor azt látom, hogy a saját kisfiam rendszeresen a hajába törli a kezét, pontosan tudom, hogy én adtam neki az ötletet. Ez elég rossz érzés. És már nem tudom türtőztetni magam, hogy ne írjak nevelő intelmeket a versekbe – teszem azt, hogy ne billegj a széken, mert az veszélyes. Óhatatlanul belecsúszom valami kisebb fajta didaxisba, ami nem biztos, hogy jót tesz. Ezzel kapcsolatban egyébként azon is meglepődtem, hogy az embernek kijönnek a szájából azok a mondatok, amelyeket a tanárai vagy a szülei mondtak. Amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak.
– Amikor apa lettem, egy rakás gyerekdal eszembe jutott, amiket még nekem énekeltek annak idején. Továbbadom ezeket is, mint a géneket.
– Velem is ez van, és bármennyire is normális dolog, nekem akkor is döbbenetes.
– Miért költöztetek ki a városból?
– Beleszerettünk a házba és a környékbe. Jó a levegő, van nagy kert, lehet szaladgálni. Ráadásul Pilisszentivánon elég kevesen ismernek, így meglehetősen visszahúzódó életet tudok élni, és nyugodtan dolgozhatok. Úgy tervezem meg a hetemet, hogy csak egyszer-kétszer kelljen bejönnöm a városba.
– Min dolgozol mostanában?
– Fordítok. És rengeteg a megírni valóm. Iszonyatos mennyiségű ötletem van, de sajnos ezek nem íródnak meg maguktól, úgyhogy neki kellene már ugranom. Félig-meddig túl vagyunk a dackorszakon, ezért erről szól majd a következő mondókáskönyv. Akinek a kedve dacos lesz a címe. Felnőtt olvasóknak is szívesen írnék már. Például létösszegző verseket: a szenvedős-bús férfi tapasztalataiból.
– Kitört rajtad az életközépi válság?
– Lehet mondani. Ráadásul fiatalabb koromban könnyebben írtam. De várni az ihletre nem lehet ma már. Vagy ha jön is, akkor meg éppen azzal kell foglalkoznom, hogy pénzt keressek. A régi magyartanárom szerint minden nap kellene írni, ha csak egy sort, akkor is. Lehet, hogy ezt a módszert fogom követni, és megpróbálok reggel legalább egy félórát költeni.
– Mit hozott az életedbe a Nők Lapjá-s szereplés?
– Egyrészt azt a döbbenetet, hogy milyen gyorsan elrepül két hét. Mert kéthetente írok. Aztán gyakran megismernek a villamoson. Sőt a kisfiamat is megismerik, néha tőlem függetlenül. Van, amikor adnak csokit – ennek kifejezetten örülök. Lehet, hogy a gyerekeknek szánják, de én szoktam megenni, mert a gyerekek egészséges táplálkozására ügyelünk… Persze, a Nők Lapjá-s cikkek nélkül is figyelném a gyerekeket, és amúgy is nevetgélnék azon, amit mondanak vagy csinálnak. De azért is gondoltam, hogy nem rossz ötlet írni róluk itt, mert tudtam, hogy magamtól lusta lennék hozzá. Én például második gyerek vagyok. A tesómról rengeteg fénykép készült. Minden egyes szót lejegyeztek, amit mondott. És akkor rólam, ugyanabban a babanaplóban, van egy fél oldal. Semmit sem tudok a kisgyerekkoromról, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy miket csináltam. Az ember egyébként is azt gondolja, hogy úgyis emlékezni fog a fontos dogokra – de már egy hét múlva sem emlékszem rá, hogy mi volt, annyira gyorsan változnak a gyerekek. Szóval jó, hogy dokumentálva van a gyerekeim fejlődése. Volt már, hogy az óvodában felmerült valami kérdés a gyerekkel kapcsolatban, mi meg a Nők Lapjából, a cikkeim alapján néztünk utána.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
