“Néha aggódunk, nehogy összeessenek” – miért van annyi bukás a nyelvvizsgán?

A nyelvtanulás egyike azoknak a területeknek, ahol igencsak kiütköznek az egyéni különbségek. Valaki viszonylag kis szókinccsel is folyékonyan kommunikál, más pedig akadémikus tudásával sem mer megszólalni. A vizsgahelyzet is máshogy hat mindenkire: egyeseket doppingol, mások teljesen lefagynak tőle. Egy biztos; tanárokból, tanfolyamokból és könyvekből nincs hiány: elvileg akad bőven segítség. A nagyvárosokban legalábbis biztosan. Ráadásul régóta számos vizsgatípus közül lehet választani: angolból például egy tucat nyelvvizsgát akkreditáltak. Az eredmény mégis elgondolkodtató. A bukások száma ugyanis 2002-2005 között még alig érte el az 5 százalékot, ehhez képest az utóbbi években angolból és németből stabilan 40 százalék körül mozog.

A nyelvtanulás persze pénz kérdése is: egy középfokú nyelvvizsgához általában két év szükséges, ez egy átlagos budapesti nyelvtanfolyam árait nézve körülbelül 350-400 ezer forint. (Ehhez jönnek még a könyvek és a vizsga díja.) Adódik mellesleg a kérdés, hogy mi szükség minderre, hiszen átlagosan kilenc évig tanulunk egy idegen nyelvet a közoktatásban, ami az érettségire – kötelező óraszámtól függően – ezer-ezerháromszáz órát is jelenthet. Nyelvtudásunk, bizonyítványunk mégis ritkán lesz belőle. De a befektetés sokszor később sem térül meg. Hol van a hiba? A felkészülésben? A vizsgamódszerekben? Netán a fejünkben?

Magabiztosság, de minek?

“Tizenhat év, öt tanár, több mint ezer ráfordított óra angoltanulás után tavasszal kétszer is megbuktam a vizsgán – írja Krisztián az egyik fórumon. – Az első, márciusi vizsga előtt egy hónapig magánórákat vettem egy felkészítő tanfolyam árának duplájáért. A vizsga előtti héten a sok feladatsor között megoldottam egy Euro tesztet is, 70-100% közötti eredményekkel. Különösebb izgalom nélkül mentem vizsgázni, a feladatokat egészen könnyűnek találtam, így felszabadultan jöttem ki a vizsgáról. Egy hónap múlva jött a hideg zuhany: mindössze 49%-os lett az összeredményem, és még az erősségemnek számító olvasott szövegértés is csak 59%-ra volt elég. Mivel a diplomához kellett volna a nyelvvizsga, azonnal bejelentkeztem a májusi vizsgára. Egyedül folytattam a felkészülést, de a nyugalmam odalett. A vizsga után egyáltalán nem voltam már optimista, és valóban: 48%-ot sikerült elérnem. Ami érdekes volt, az első szóbelin mindent értettem, 44%-os lett. A második szóbelin nem értettem a vitarész témáját, ezzel együtt 48%-ot értem el. A lényeg: buktam két vizsgát, közel százezer forintot a felkészüléssel és a vizsgadíjakkal, rengeteg időt, a diplomámat és az önbizalmamat. Ezek után fogalmam sincs, mit tehetnék még, hová mehetnék vizsgázni, és ki tudna felkészíteni úgy, hogy ne kelljen újabb vagyonokat kockáztatnom.”

Tájékozatlanság és vizsgadrukk

“A diákok sikertelen vizsgájának legtöbbször az az oka, hogy a tudásuk egyszerűen még nincs a megfelelő szinten, vagy éppen nem ismerik a vizsgafeladatokat és elvárásokat – állítja Bora Györgyi, a Tudomány Nyelviskola angoltanára. – Jellemző probléma az is, hogy nem elég tájékozottak a napi gazdasági, politikai, társadalmi témákban, illetve hogy nincs elég élettapasztalatuk. Persze az utóbbiról nem tehetnek… Azoknál a feladatoknál, ahol mi, vizsgáztatók dönthetjük el, hogy mi legyen a téma, természetesen mindig figyelembe vesszük az életkort, de az írásbeli és a szóbeli feladatlapokon lehetnek olyan kérdések, amiknek a kifejtése nehézséget okoz.” Ehhez képest apróságnak tűnik, de ugyanúgy értékes pontot lehet veszíteni azzal, ha valaki nem tudja megfelelően használni a szótárt, amit szintén gyakran lehet tapasztalni. Ami az egyes készségeket, feladattípusokat illeti, gyakori, hogy a diák a célnyelven történő levélírás, esszéírás, fogalmazásírás elemi szabályaival sincs tisztában. Pedig kiváló segédanyagok vannak, és sok helyen felajánlják a próbanyelvvizsga lehetőségét is, szinte ingyen.

A felkészülést már csak azért is komolyan kell venni, mert a vizsgadrukk mindenképp ront valamennyit az esélyeken. “Bár minden vizsgáztató tanárnak »kötelessége«, hogy oldott, stresszmentes légkört teremtsen, vannak extrém esetek, amikor aggódnunk kell, nehogy a vizsgázó összeessen. Tízből két vizsgázó remeg, a hangja elcsuklik, ilyenkor igyekszünk segíteni például újra elmondunk egy kérdést, megkínáljuk vízzel. Ha már eleve úgy jön be a terembe, hogy hatalmas feszültség látszik rajta, előfordul, hogy először magyarul nyugtatjuk meg. Szerencsére legtöbben pár perc után feloldódnak.”

Az óraszámmal kapcsolatban vannak, akik azt állítják, hogy száz-kétszáz óra alatt fel lehet készülni a középfokú szintre. Ez hatalmas tévedés. Ha valakinek nem teljesen ismeretlen az angol nyelv, akkor is általában közel két év szükséges hozzá, ami heti négy tanórával számolva is legalább háromszázhúsz órát jelent (és közel ennyi tanulást otthon). Ez persze függ az alapoktól, motiváltságtól, sok mindentől. Számít az is, hogy kivel készül a diák, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy a felkészítő tanár jól ismeri a vizsgát. Rengetegen hirdetik magukat látszólag ugyan jó áron, de kevés vagy nulla tapasztalattal. Ilyenkor az első néhány óra után azonnal váltani kell. Végül ki kell mondani azt is, hogy a diákok eltérő ütemben haladnak a tanulással. Valakire ragadnak az új szavak, és könnyen összeáll a fejében a nyelvtani rendszer, mások mindent lassabban sajátítanak el. Nekik többféle módszerre és némileg hosszabb időre van szükségük a sikerhez.

A nyelvtudás még kevés

“Rengetegen mennek el úgy nyelvvizsgázni, hogy alig tudnak valamit a tematikáról, a feladatokról, és semmilyen rutinjuk nincs magában a vizsgázásban” – erősíti meg Tölgyesi Zsuzsa, a Tudomány Nyelviskola tanulmányi igazgatója is. “Tudok angolul”, gondolják, ami valóban elengedhetetlen a sikeres vizsgához, de önmagában nem elég. Van, aki a vizsgán szembesül azzal, hogy milyen feladatokat kell megoldania, így hiába ért sok mindent, megfelelő gyakorlat és stratégia nélkül kifut az időből, vagy rosszul értelmezi a feladatot. A témák ismertek, el lehet kerülni a meglepetéseket.

Ha valakit mégis váratlanul ér egy kérdés, vágja ki magát ügyesen. Magyarázza el, miért nincs róla ismerete, mit gondol általánosságban a témáról, vagy terelje el a szót egy hasonló területre. A szókincs pontozása csak egy szempont a sok közül. Ha kiderül, hogy a vizsgázó nem tud hosszasan beszélni például a környezetvédelemről, de amúgy a többi területen (kommunikációs készség, nyelvhelyesség, kiejtés) jól szerepel, nagy eséllyel le tud vizsgázni. A sikerhez két dologra van még szükség; jó memóriára és motivációra. Ha ez utóbbi kívülről jön, például a diploma miatt van szükség a papírra, ez fordítva is elsülhet, különösen, ha túl nagy a nyomás a diákon. Ezzel szemben, a saját motivációnak kizárólag jó hatása lehet. Így vagy úgy, a nyelvvizsga kitűzése  legtöbbször ösztönzően hat a felkészülésre, hiszen így keretet kap a tanulás. Ezért akkor is van értelme nekirugaszkodni, ha valójában ma már munkaerő-piaci szempontból jóval kisebb jelentősége van a bizonyítványnak, mint húsz évvel ezelőtt, hiszen majdnem minden HR-es automatikusan idegen nyelven is interjúztatja a jelentkezőket.”

Új szavak, jaj

Mi másra épülne a sikeres kommunikáció idegen nyelven, mint a szókincsre (és persze a nyelvtani szerkezetekre)? A szótanulás ugyanakkor a legtöbb diák számára reménytelenek tűnő küzdelem. “Annyit tanultam, de nem ugranak be mégsem!”, “Jaj, annyiszor láttam már, de mit is jelent pontosan?” Ugye, ismerős kérdések? A rossz hír az, hogy ez bizony tanár és diák közös felelőssége. Mert tanulni is tudni kell. És a gyerekkorunkból ismert “kiszótároztam” megoldást a legjobb elfelejteni. Vagy legfeljebb kiindulási pontnak szabad csak tekinteni. Legalábbis a tapasztalatok szerint.

“Ha a tanulási technikát nem veszi komolyan diák is, tanár is, nem jönnek majd az eredmények” – magyarázza Tölgyesi Zsuzsa is. Milliószor bebizonyították például, hogy a szótanulásnál abszolút nem hatékony, ha a diák az új szavakat ismételgetéssel tanulja, mert így a felét sem jegyzi meg hosszú távon. Társítson hozzá képeket vagy színeket (a vizuális memóriája ugyanis köztudottan erős mindenkinek), és végezzen minél több gyakorlatot az új szavakkal, így azok hosszú távra bevésődnek az emlékezetbe. Valaki az igéket mindig piros, a mellékneveket mindig zöld színű kártyákra írja, mások szópárokat alkotnak ellentétes vagy hasonló jelentésű szavakból. Nagyon hatékony, ha a diák mondatokat ír, különösen, ha azok róla szólnak, mert így könnyebben, szívesebben azonosul az új szóval. A szókártyák készítése mindenképp hasznos, különösen, ha összekeverve nézegeti őket például utazás közben.De működhet pusztán az is ha az új szavakat témák szerint csoportokba rakja , és úgy gyakorolja őket, előbb-utóbb szintén mondatokba fűzve.

Nyilvánvaló, hogy a sikeres nyelvvizsgáért a legtöbbet a diák tehet. De nem Krisztián története az egyetlen, ami azt sugallja: a kitartó készülés ellenére az eredmény elmarad. Szerves része a vizsgának például a hallott szöveg értése. Beül a diák, izgul, a tanár bekapcsolja a magnót, igen ám, de milyet? Milyen a minősége a hallott szövegnek? “Legalább ötvenen voltunk a teremben. A tanár kitett egy sima CD-lejátszót az asztalra, bekapcsolta, mi pedig hirtelen azt hittük, ez amolyan rejtett kamerás vicctörténet lesz – meséli Zsófi. – A szöveget hátul szinte egyáltalán nem lehetett hallani. Amikor reklamáltunk, a tanár leállította a felvételt, becsukta az ablakot, és annyit mondott, figyeljünk jobban oda. Nekem amúgy elég jól mentek a próbavizsgák, de ebből alig értettem valamit. Pedig amikor hónapokkal később elolvastam a neten, szinte nem volt benne idegen szó. Mindenki felháborodva ment ki. Nekem is alig 30 százalék lett az eredményem. Legközelebb már okosabb voltam, rögtön az első sorba ültem, így is épphogy meg tudtam csinálni a feladatokat.”

Zsófi panasza egyedi eset lenne? Aligha. A sokat szidott “rigós” nyelvvizsgáról legalább azt biztosan el lehet mondani, hogy ott laborkörülmények vannak, vagyis mindenki fejhallgatón keresztül hallgatja a feladatokat. Ami persze nem jelenti azt, hogy teljesen “steril” a szöveg, hiszen lehet, hogy egy utcajelenetet vettek fel, vagy egy pályaudvari dialógust, de a minőséggel vagy a hangerővel legalább nincs baj. A kudarcok okait vizsgálva ritkán esik szó az értékelés szubjektív eleméről is. Különbségek márpedig nemcsak diákok, hanem tanárok között is vannak! Különben hogyan fordulhatna elő, hogy egy diák alig néhány hét különbséggel 20-30 százalékkal jobb vagy rosszabb eredményt produkál? Ennyit nem lehet fejlődni rövid idő alatt. Vagy ez pusztán szerencse kérdése lenne?

Szerencse?

“Sokszor hallani diákoktól, hogy a sikeres nyelvvizsgához szerencse is kell. Szerintem ez tévedés – folytatja Bora Györgyi. – Tény, hogy az általános beszélgetés során előjöhetnek olyan kérdések, amelyek váratlanul érik a vizsgázót, de ezek nem mindig fogós társadalmi problémák. Nemrég megkérdeztük az egy vizsgázót, hogy mit szokott reggelizni, teljesen lefagyott, pedig az étkezés benne van a témalistában. A fordított esetet viszont el tudom képzelni, amikor annak ellenére, hogy a vizsgázó csak néhány témában készül fel, véletlenül éppen ezekbe kérdeznek bele. Az is városi legenda, hogy vannak nehezebb és könnyebb nyelvvizsgák. A Magyarországon akkreditált összes nyelvvizsga egy nemzetközi keretrendszerben részletezett szintnek felel meg. Legfeljebb azért lehet egy-egy vizsga könnyebb, mert olyan nyelvi készségeket is pontoz, vagy hangsúlyosabban pontoz, amik a diáknak jobban mennek.”

Ötletek, kreativitás

“Németből az egyik legtipikusabb hiba a történetmeséléssel kapcsolatos – állítja Susan Bettina, aki német nyelvből vizsgáztat diákokat. – Általában nem áll össze a végére a sztori, illetve nagyon zavaróak a múlt idős hibák is. A szituációs feladatoknál jellemző, hogy a diáknak nincs ötlete. Megkérdezzük például, hogy mit vennének a barátjuk szülinapjára: és ők erre zavarba jönnek. Pedig a segédanyagok rengeteg hasonló feladatot tartalmaznak. A német középfokú nyelvvizsgára (B2-es szintre) körülbelül hatszázötven-hétszáz óra szükséges, aminek a fele ideális esetben otthoni tanulással, gyakorlással telik. Ennyi idő alatt elvileg sikerülnie kell a felkészülésnek.”