“A nagyobbik lányom, aki most 9 éves lesz, tegnap este azért volt szomorú, mert nem engedtem neki, hogy este nyolc után csinálja meg (fejezze be) a házi feladatát, amire egy hete volt egy hosszú hétvégével, mert hétfőn nem kellett iskolába menniük. Szóval volt rá idő, egy nappal több is, mint szokott lenni. Egész héten és hétvégén nem volt hajlandó foglalkozni a házi feladattal (merthogy ő azt utálja), tegnap este meg teljesen odavolt, hogy nem engedem éjszakába nyúlóan csinálni. Ilyeneket kérdezett tőlem, hogy »minek élünk?«, »miért jó, hogy élünk?«. Vagy hogy »miért nem halunk meg, ha nem jó élni?«. Kérdeztem, hogy miért ne lenne jó élni? Azt mondta, hogy mert ilyen feladatot kell csinálnia, és én nem engedem, hogy csinálja. Aztán elbújt a paplanja alá, és nem volt hajlandó tovább beszélgetni. Nem tudom, hogy van-e valami teendő, vagy »normális«, hogy ilyen kérdések merülnek fel egy 8-9 éves gyerekben? Lehet, hogy kéne vele szakembernek (pszichológusnak) foglalkoznia? Azt, mondjuk nem értem, hogy ha reggel 7.45-től (valójában már legalább 7.30-tól) délután fél 4-ig iskolában van, akkor miért kell még házi feladatot is feladni! Másfelől ha rászánná magát, nekiülne, és tényleg csinálná, akkor nem tartana olyan sokáig, és akár több napra is szét lehetne osztani, mindig csinálni egy kicsit. Abban is van igazság, hogy nem csinálhatjuk mindig azt, amit akarunk, amihez éppen kedvünk van. Próbáljam megértetni vele, hogy vannak feladatok, amiket meg kell csinálni akkor is, ha nem szeretjük? Esetleg beszéljek a tanárral, hogy arról volt szó, hogy ha négyig iskolában vannak, akkor cserében nem lesz házi feladat, megcsinálnak mindent az iskolában és legyen szíves, tartsa magát ehhez?”
Minek élünk?
Eszembe jut a kislány, aki zokogva mondta az első osztály utáni nyár végén a nagymamájának:
– Én állat szeretnék lenni!
– Miért?
– Mert azoknak nem kell helyesen írni!
Mindez a sietség miatt van. Mert miért is kellene egy első osztályosnak vagy akár másodikosnak “helyesen”, “szépen” – vagy akárhogy is! – írni? Írni, olvasni lassan tanulunk meg, illetve nagyon nagyok az egyéni különbségek. Ha ezt az iskola nem tudja elfogadni – ahogy a boldog eötvösi iskola elfogadta! –, akkor a gyerekek sokat szenvednek, és ezek az alapvető kulturális készségek bizonytalanul alakulnak ki. Ha a kis elsős-másodikos állat akar lenni, akkor a nagy harmadik-negyedikesben már a minek élünk gondolata merülhet fel. Azt gondolom, hogy kislányának nincs szüksége pszichológusra. A kilencedik életév körüli időszak egyébként is “a metafizikus nyugtalanság kora”, mint Mérei Ferenc mondja. Minek élünk, mi lesz, ha meghalunk – és hasonló gondolatok bukkannak elő az én-tudat, öntudat fokozatos megerősödésével. Kislánya – nagylánya! – az utolsó percre hagyta az utált feladat teljesítését? Tegyük a kezünket a szívünkre: mi nem szoktuk gyakran ugyanezt csinálni? És ha már így alakult: én azt hiszem, megengedtem volna, hogy este még megcsinálja, segítettem volna. Ha a hatékony munka és az egészség összefüggéseit vizsgáljuk, még felnőttkorban is azt látjuk, hogy azt csináljuk igazán jól, és az nem árt meg nekünk, amit szeretünk. Az utált, kikényszerített tevékenységen “nincs áldás”, és testi-lelki értelemben roncsol. Felnőttkorunkban sokszor elkerülhetetlennek látjuk, hogy ilyesmit is megcsináljunk, de hogy a gyerek számára ez messze kerülendő volna, az biztos, nem kell “időben megszoknia”, ellenkezőleg, mindenütt mentesülnie kellene ettől, ahol csak lehetséges. Nem, szerintem nem kellene összeszednie magát, rászánnia magát, több napra szétosztva mindig csinálni egy kicsit belőle, már csak azért sem, mert még a nem egész napos iskolában feladott házi feladat is “értelmetlen”, legalábbis a legfrissebb pedagógiai kutatások szerint. Az új-zélandi John Hattie, aki munkatársaival vizsgálja az iskolai szokásokat, megállapítja, hogy az eminens számára a házi feladat nem nyújt fejlődési lehetőséget – a többi gyerek pedig nem csinálja meg, hanem szünetben leírja az eminensről…
Otthon semmiképp ne dolgozzon a gyerek? Nem erről van szó! Legyen harmincöt téma, amiből szabadon lehet – de nem kell! – választani! Hogy akkor a gyerekek nem fognak választani? Talán nem hiszik el, de két év alatt senki nincs egy osztályban, aki legalább egyszer ne választana egy témát, hogy otthon kidolgozza, és az osztálynak előadja. És igaza van: egész napos iskolában másfajta házi feladat végképpen nincs a helyén. Abban viszont bizonytalan vagyok, hogy a tanárnak szemrehányást tennék-e – inkább csak kérdezném.
